ti jók vagytok mindannyian,
miért csinálnátok hát rosszat?
néha úgy vagytok a rosszal,
mint a gyerek a csavargással.
ujjong, eltéved, sirdogál
s hazakívánkozik.
(józsef attila)
sajnálom, hogy ezt mondom, de mind olyan egyformák vagytok. én, ti, ő; személyes névmásokból áll körülöttünk az élet. de ti, mind, pont olyanok vagytok mint mi, és mi épp olyanok vagyunk mint ők; és bár ebből alighanem világbéke, és bágyadt jólét is kicsikarható lenne, én most éppen undorodom, egyre jobban undorodom, és tudom, hogy ti is tőlem. jó pár éve ott álltam az akkor még moszkva térnek hívott moszkva téren, és a gyönyörtől mozdulatlanná dermedve figyeltem, hogy milyen elképesztően sokfélék vagyunk, mi, emberek. aztán pár éve ott álltam az oxford circus közepén (tényleg a közepén, fogadásból, hogy lehet-e egy percet ott állni, és egy perc huszonnégy másodperc után jött valami rendfenntartó erő, amitől inába szállt a bátorságom, de a fogadást még így is fölényesen nyertem) és azt láttam, hogy mekkora illúzió az, hogy milyen sokfélék az emberek, de legalább azok mások, akik engem körülvesznek; és aztán álltam tegnap éjszaka a király utca és a nagymező utca sarkán, az avilai nagy meg szent terézről elnevezett, és egy csoport pulóveres, vidáman éneklő fiatal fiúkból álló csoport által az orrom előtt lepisilt plébánia mellett, és féltem. leginkább tőletek; elég öt percet eltölteni a király utcai olcsó pizzás előtt, péntek vagy szombat éjszaka, hogy úgy érezzed, a szépirodalomnak semmilyen jövője nincs, viszont érdemes figyelmesebben megnézni a zombis filmeket, hátha szükség lesz később a tapasztalatokra. aztán tőlük; iszonyú élmény, ahogy egy pillanat alatt elfelejtenek szépek lenni az emberek; vagy a bennem lévő szépség felejtődik el, de az előbb még csinos, szexi lánycsapat, gömbölyödő lehetőségekkel felszerelve hirtelen egy foszladozó, üvöltő rémálommá változik; és meglátom magam az üvegükben tükröződve, és attól is megijedek; nézd, ott egy örökké józan, életképtelen barom, akinek már csak a cipője trendi, és még cigije sincs, hülye depressziós vagy haver, hiába, élni tudni kell! mivel én nem tudok, ezért bemenekülök különböző trendi helyekre, ahol legalább ismerős, ha mást nem a terep; a legtöbb arc megtörtént már velem, vagy én vele, mást nem úgy, hogy sose lesz semmi közünk egymáshoz, állóvíz az a réteg is, amihez elvileg tartozom, ahol mindenki művész, mindenki kreatív, mindenki iszonyú összetett lélek, ezért isznak, ittak, és inni is fognak, ez a szombat este épp úgy lehetne egy másik szombat este is; néha olyan, mintha ti csak azért innátok, hogy el tudjátok viselni őket, és ők azért, hogy minket, csupa személyes névmásból áll az élet, nem csoda, hogy ezt nem lehet józanul elviselni. nekem sem megy, hiába próbálkozok vele, csak én üveg helyett a biciklimhez nyúlok, és ha eléggé szigetel a fejhallgatóm, akkor gyorsan ki tudok jutni a fertőzött területről, a városból, a világból, már megvannak erre a célra a kerülő és menekülő utaim, hogy aztán azon kapjam magam, hogy a benczúr közben hangosan éneklem azt hogy
you who wish to conquer pain / you must learn, learn to serve me well
sajnálom, hogy ezt mondom, de mi olyan egyformák vagyunk; szeretjük nicolas jaart. ők talán nem, de ti, akik otthon vagytok a kortárs elektronikus zenében, ti legalább biztosan, és minden okotok megvan rá. azon kevesek közé tartozik az úriember, aki körül a felhajtás nem egy túlárazott hájp, hanem teljesen jogos eredménye a szép lassan és aprólékosan az asztalra tett zenei életműnek. a klasszikusokat újravágó editjeivel került be a köztudatba, amikből már kirajzolódtak a későbbi markáns ismertetőjelek; a vonzódás a hipnotikus lüktetésekhez, az okosan és precízen középen tartott tempó, a maximális zenei tisztelet, és legfőképpen az a ritka képesség, amivel képes úgy visszafogott lenni, hogy ettől izgalmasabb lesz, mintha kirobbanna. nekem ez a személyes kedvencem nicolas dolgaival kapcsolatban, hogy olyan, mint azok az emberek, akikkel miközben beszélgetsz, az az érzésed van, mintha többet tudna annál, mint amit elmond, de olyan okosan tudja elhallgatni, hogy te mégis pontosan érted azt is, amiről nem beszél. james blake hozta talán igazán divatba ezeket a tudatos és kimunkált csöndeket, nicolas pedig tovább fejlesztette őket, nála néha még akkor is hallani, amikor szól a zene. a már két éve megjelent debütáló lemeze is ezt a filozófiát vitte tovább, már csak a címével is: space is only noise. mindenki hasra esett tőle, az egekig méltatták, és tényleg teljesen jogosan; megtalálta azt a vékony vonalat, ami a hipszterkedő 'alternatívok', a jazzesen igényeskedő 'művészek', meg a csak simán bólogatni és táncolni akarók között húzódik; a párhuzam ilyen szempontból is jogos a blake fiúval, igaz, ez utóbbi inkább az érzékeny pop és a kifinomult r'n'b között egyensúlyozik, de azért ügyes mutatvány az is. jaar talán egy kicsivel előrébb, vagy legalábbis különcebb utakon jár; az olyan számokkal, mint például a beszédes című 'too many kids finding rain in the dust' ami szinte már a bluessal kacérkodik, görcsmentesen sikerült teljesen újszerű és egyedi ízt hozni az elektronikus zene amúgy roskadásig zsúfolt asztalára. aztán a tavalyi essential mixével azt is bebizonyította, hogy messze túlmutat bármilyen zenei címkén, a poptól a bluesig, a folktól a komolyzenéig, a negyvenes évektől (!) mostanáig képes úgy kalandozni, hogy nem botlik meg közben; azért az már leírva is elképesztő, hogy ebben a mixben a szerelemre hangolva fájdalmasan borzoló csellója után egy nsync szám következzen, és mégis működik, sőt, túlzás nélkül ez az egyik legjobb mix, amit hallottam, arról nem is beszélve, hogy az is neki köszönhető, hogy visszahozta a köztudatba ezt a gyönyörűséget:
egy óra után hét perccel ebben is hallható az egyik kedvenc leonard cohen számom feldolgozása, amit ez esetben just friends néven követett el nicolas. hivatalosan is megjelent, méghozzá a saját kiadója - az is sok mindent elmond, hogy bohóc és naplemente a kiadója neve - gondozásában egy meglehetősen izgalmas kiadvány keretében; negyven dollárért egy prizma nevű törékeny alumínium dobozt kapott a szerencsés vásárló, amit be kellett dugni egy usb csatlakozóba, feltölteni, majd fülhallgatót dugni bele, és hagyni hagy zenéljen (ez a doboz látható a mellékelt videóban is), nesze neked letöltögetős életmód, mikből maradunk ki. a 'csak barát' ez esetben az énekes nőt takarja, aki nem más mint spielberg lánya (!), akit például az utolsó indiana jonesben is lehetett látni bukdácsolni. ketten egy olyan feldolgozást raktak össze, amitől az eszem megáll; teljesen más megközelítésbe kerül az eredeti, mégis megtartja a cohenre annyira jellemző komoly ünnepélyességet. sasha hangja zseniális, (nekem leginkább a nemrég emlegetett wildbirds nőjére hasonlít) és lúdbőrözni kezdek attól, ahogy hangsúlyt kap a világ egyik legszebb vallomása, miszerint
you say you've gone away from me / but I can feel you when you breathe.
és tényleg; ott állok nyakig az őrjítő tömegben, és érzem ahogy fuldoklunk, mind a ketten.
(az illusztrációk magyar ádám munkái, az urban flow című sorozata zseniális lenyomata ennek a büdös, fojtogató nagyvárosi magánynak, remélem egyszer eljön majd a király utcai pizzéria elé is, és beszkenneli, hogy milyen gyönyörű egyéniségek vagyunk mi mind)
Utolsó kommentek