már egy jó ideje kimondottan vidám bejegyzést akarok írni, puszta kalandból, de mindig megvan az alibim, hogy várjak még vele; most például az, hogy kinéztem az ablakon.
ismerek olyanokat, akiknek ugyanúgy megvan mindig az alibijük arra, hogy örüljenek, mint ahogy nekem arra, hogy ún. 'szomorkodjak', bár ezt meglehetősen nehéz elmagyarázni a melankóliában kevésbé jártas embereknek, hogy messze nem olyan egyszerű ez a folyamat, hogy csak úgy van egy szerencsétlen figura, aki egyszer csak elkezdett depressziózni, amire rászokott, mint más az alkoholra, és most már képtelen abbahagyni; hanem van egy fajta súly, ami a földön tartja a szívemet, de ez inkább olyan, mint mondjuk egy téli erdő, néha mint ez az ázott bérház, megint máskor meg mint akár az utolsó metró, és bár ezek valóban nem feltétlen vidám dolgok, de pont az bennük a megnyugtató, hogy nincs is szükségük semmiféle kiszínezett vidámkodásra, és közben azért mégis ott van bennük valami bús várakozás, a boldogság görcsös akarása helyett, és ez olyan szép. akkor van baj, amikor már reménykedésre sincs nagyon erő, viszont a remény sokkal szebb akkor, amikor már majdnem reménytelen a helyzet, így az ilyenfajta állapotot fel lehet fogni egyszerű esztétikai hozzáállásként is.
ennek viszont megvan az ára sajnos; bármilyen szép is a bánat, csak úgy érdemes, ha nem felületes; úgy viszont már az van, amit füst milán mond:
'a bánat árkokat váj az emberi szívben, s ezek aztán megkövetelik a magukét, s meg akarnak telni megint. a bánatot követelik. s így nem találja némely ember a nyugságát soha többé, és semmiben a világon.'
homályosan emlékszem rá, hogy volt már ilyen, és valahol tudom, hogy leszek még boldog. de ez most épp úgy nem jelent semmit, mint fuldoklónak a szárazföld; most semmi dolgom vele, épp nagyobb hatalommal küzdök. pont ugyanúgy nem tudok vele mit kezdeni, mint amikor az ember nagyon boldog; olyankor a bánat, - ahogy most a boldogság -, áttetsző lesz, mint minden látomás. az a teóriám, miszerint az ember az ürességét tölti be azokkal az érzelmekkel, amiket kezelni tud; van ember, aki a semmit boldogságnak, és van, aki a semmit borússágnak éli meg; s nézd meg ezeket a nyomorult bejegyzéseket, hogy lásd, én hova tartozom. a pozitív ember pozitívsága éppen ugyanúgy tapéta az üres falakra, mint a negatív ember folytonos negatívsága. fájt ez, fájt az, és fájt a fizika is, főleg a nyakam; fájdalmaimat mint virágcsokrot gyűjtögettem, vázába tettem, nézegettem. de csak szobanövények voltak azok, az ablakon közben átsütött a nap, és valahol vártam a vigasztalást, mint holmi öntözést, annál többet, minél többet kaptam. de ez most más; nem kell érzelmeket generáljak, hogy megtöltsem önmagam, s nézd csak, nincs helye a vigasztalásnak sem. annyira feltöltött most a bánat, hogy súlyos lettem, lépteim nehezek, mint a korosodó családapáknak; és nem fér belém más semmi sem. se gyűlölet, se remény, se szerelem.
zene bezzeg mindig:
a flashbulbot emlegettem már amikor tipperről áradoztam, de az nagy csoda, hogy eddig nem kapott önálló bejegyzést, annál is inkább, mert ez a figura, akit egyébként benn jordannak hívnak, kis gúnyossággal élve korunk mike oldfieldje. igaz, potenciális slágert, vagy egyáltalán popzenét még nem csinált, de sose lehet ezeknél a zenészeknél tudni, viszont legalább annyira aktív, mint anno az öregmező, ha nem jobban; flashbulb néven 13 (!) lemezt adott ki tizenhárom év alatt, ami önmagában még nem lenne olyan elképesztő teljesítmény, de ehhez hozzájön még a különböző álneveken készített albumok, amiből azt hiszem hat van, de lehet hogy hét, két válogatás, évente legalább két kislemez, ep, remixek, és akkor a közreműködésekről még nem is beszéltünk. ami a mennyiség mellet lenyűgöző jordannal kapcsolatban, az a sokrétűség; acidwolf néven töfögő hörcsög technót nyomatott, human action network elnevezéssel savas elektrókat, ezt népszerűsítendő, készült egy promó videó is, amit már csak azért is megosztok, hogy az oly rég óta áhított vidámsági faktoromon is növeljek egy picit:
flexe néven a dobgépekkel (tessék csak a linkre kattintani, és kettő perc tíz másodpercnél különösen figyelni!) szoros kapcsolatot ápoló világűr zenét csinált, ahogy a saját neve alatt is, csak ez utóbbinál inkább ambient felé úszó gyönyörű filmzenéket. itt meg is kell állnunk egy picit, a carl sagan előtt tisztelgő pale blue dot egyike azoknak a lemezeknek, amiket én kötelezően betennék az iskola köpeny zsebébe, egy planetárium bérlet mellett, ha én lennék a rózsa:
jön a vadulós rész: dr lefty néven hallgathatatlan sebességre felgyorsított drum'n'bass-t nyomatott, amit van aki bölcsen inkább breakcore-nek hív, (de bárhogyan is nevezik, nekem ez akkor is csak a gyerepapához zene marad, aphex bácsi egyébként a dilinger escape plan-ra is nagy hatással volt, akikkel kapcsolatban a párhuzam, hogy benn sokáig zenélt velük, illetve producerkedett nekik) a diszlexiásoknak rémálom szerű dysrythmia elnevezéssel pedig éneklős indusztriálos-metálos izét nyomatott. az ilyen zenék mind kitűnően alkalmasak arra, hogy feltekerve a hangerőt, rövid időn belül jó viszonyt alakítsunk ki a szomszédainkkal, érdemes hát megbecsülnünk őket.
ezek után már csak a leginkább elhíresült flashbulb művészneve maradt, ami meg mindezek együtt véve, megfejelve még egy csomó mással; néhol már rockba hajazó gitártépés, máskor meg a kilencvenes évek gondatlan bogyózgatására hajazó hardcore, vagy happy hardcore, ha van ilyen, (tanulságos ez a felvétel, érdekesség, hogy jordan barátunk még pár évvel tarantino előtt fedezte fel, és tette tönkre ezt a gyöngyszemet) bár nevezhetjük glitchnek, máskor meg simán drámendbéznek, akárhogy is, arra tökéletesen megfelel, hogy epilepsziás rohamot imitálva vonagoljunk (van ilyen szó?) rá, vagy felvéve a mostanában oly divatos lázadó fiatal imázst, rambóként rohanjuk le a fennálló rendszert, de nem akarok ötleteket adni. viszont ugyanez a fickó, ugyanezen a néven csinálta például minden idők egyik legjobb downtempo-hiphop-ööö, mondjuk jazz?, albumát, a réuniont, amiben az a poén, hogy ez a srác, aki egyébként gondolom még a wcn is valami elektromos kütyüt nyomkod, teljes egészében programozás és számítógépek nélkül csinálta meg ezt a lemezt, analóg szintetizátorokkal, akusztikus hangszerekkel, meg persze azért a villany gitár segítségével, és ilyen gyönyörűségek röpködnek a fülünkben, ha hallgatjuk, mint ez:
van még két baromi erős lemez a flashbulb életműben, ami szerintem kihagyhatatlan, a réunion mellett, az egyik az első videóval már beharangozott arboreal, amire még tervezek visszatérni, főleg hogy meglegyen az általam oly kedvelt hülye keretes szerkezet, a másik viszont a hangzatos című soundtrack to vacant life. ez utóbbinál megint meg kell állni egy picit, mert a szokásos nagy szavak következnek; nem, most csak azért sem, szóval nem ez a legjobb album, amit életemben, meg ilyenek, de azért kurvajó. sőt. ez a legkurvajóbb album a kurvajó albumok közül, tessék, és akkor volt benne egy kis túlzás is, meg visszafogottság, a fránya csúnya beszédről nem is beszélve. itt egyszer sem őrülünk meg, nem törjük szét a berendezést (illetve dehogynem, végülis itt is van minden, de az legyen meglepetés), ez pont olyan mint a címe, csak az ürességet jó értelemben értve. ha újra kezdhetném, szarnék én a szomorúságra, szép lennék és elégedett, valami szép és elégedettségre hajlamos helyen, és egész nap a lábamat lógatnám, meg bicikliznék, és birizgálnám a gitárom, meg ezt a lemezt hallgatnám. ezen található a két kedvenc számom egymás után a flashbulbtól, egészen elképesztő, hogy ez ugyanaz a gyerek, mint aki őrjöngött még pár bekezdéssel feljebb, és itt azért sejteni lehet, hogy gitárosnak se lenne utolsó jordan barátunk, hát még zenésznek:
benn egyébként kimondottan jó arc lehet, nem tartja meg a titkait magának, sok oktató videót tesz fel a netre, tanítva az ifjúságot, ilyen például ez a videó is, ahol elmagyarázza, hogy ugyanezt a számot hogy is kell játszani (ahogy az utolsó pár másodpercben bevonul az ebje, az mindent visz):
egyébként ez a midi gitározás, ami jelentős pillére a flashbulb életműjének is, hiába egyre nagyobb divat, én sokszor azt érzem hogy nem több egyszerű bűvészkedésnél, és a zene valahogy kimarad belőle; ugyanez a bajom az utóbbi két flashbulb lemezzel is, szép dolog hogy technikailag annyira profi ez a benn, hogy bármikor tudna írni egy olyan számot, amiért mondjuk a kefír és a szamóca (vétek lenne, ha nem tudnátok kik ők) sírva könyörögne, de ez tőle már kevés. az becsülendő hogy ennyire aktív, de néha tökölhetne egy kicsit többel a dalainak a zenei részével is; a tavalyi lemezén például részemről csak egyetlen értékelhető felvétel volt, igaz, - és ez megint mike oldfield effektus - az annyira jó, hogy amiatt hajlandó voltam meg is venni az albumot. a bejegyzés címadó felvétele következik mindjárt alább, nekem az eszem megáll attól, hogy hány tempó váltás van egy négy perces számon belül, de amitől igazán megőrülök az az, hogy ez a szám pont olyan, mint amilyen a viszonyom a dolgaimmal; két percnél elkezdődik valami, ami aztán egyre jobb lesz, két perc negyvennél szinte már repülök, aztán háromperc harmincra mégis valami tök más lesz belőle, mint amire számítottam, persze jó, jó, aztán a végén úgyis csak az marad, hogy esik az eső:
és akkor már csak az a bizonyos keretes szerkezet van hátra, így jön még egy videó a kezdő arborealról, ami sokak szerint máig a legjobb flashbulb lemez, ebben lehet valami, emelkedett gyönyörűség az egész, vonósokkal, néhol zaklatott elektronikával, és ezzel van vége a lemeznek is, meg ennek a bejegyzésnek is:
Utolsó kommentek