vannak zenék, amik olyanok mintha kinyitnád az ablakot; megváltozik tőlük a levegő. már pár hang után is más lesz a hangulat, érezni lehet a változást, mintha befújnád légfrissítővel a szobát. és ebben az a legjobb, hogy minden alkalommal működik, tehát számítani lehet rá, mint valami odaadó szeretőre, és mégis minden alkalommal más is egy kicsit. amikor felteszem a david holmes kissé ijesztő című 'ez a film szar, vagdossuk szét a székeket' című lemezét, akaratlanul is úgy készülök, hogy a lemez felénél tudjak figyelni; ha dolgozok, abbahagyom, ha takarítok, megállok, ha nem csinálok semmit, még azt is felfüggesztem egy kicsit; mozdulatlan maradok az első pár másodpercre, és minden alkalommal beleborzongok, amikor először megjön a mély, vízalatti dob, és majdnem másfél perc után elkezdek bólogatni, amikor megszólal a gitár, és két és fél perc után szinte biztosan elkezdek légibasszusgitározni, amikor bejön az a tanítandó basszusfutam. fontos dolgaim ezek, örülök, hogy van, ami nem változik. csak adjátok vissza a zenéimet, és lesz végre állandó biztonság az életemben.
hallgassuk meg hogy miről beszélek:
sajnos nincs videója, de annyi baj legyen, majd csinálunk mi hozzá; füstös klubbot látok magam előtt, azt a fajtát, amire az ember mindig vágyik, amikor filmeken látja, de egyébként sehol nem talál már, bármerre járjon, az ilyenek talán a huszas években voltak olyanok, mint amilyeneknek szeretnénk őket, vastag függönyök, cigarettafüst, szerelem és alkohol, összetört szívek és elszívott csikkek, meg persze keménykalapok, és egymásba tapadó tekintetek, szinpad is van, egyenöltönyös zenészek, akik úgy bánnak a hangszereikkel, hogy a lányok titokba azt kívánják, hogy bárcsak őket becézgetné így valaki. és persze megjelenik sára is, aki maga saint-étinenne, ami meg máskülönben, hiába a szép név, csak egy középszerű focicsapat, vagy még inkább egy csúnya bányaváros, aminek viszont legalább besztercebánya a testvérvárosa, és ki van írva ékes magyar nyelven is, amikor elhagyod a várost hogy isten hozzád, jelentsen bármit is ez. sára nem néz senkire, amíg énekel, és mi se nézünk őrá, inkább a drága likőrünkkel szemezünk, amiben fuldoklik a szerelem. amikor lassul a pergő, és a sára még mindig csak azt énekli, mert hát mit is énekelhetne mást, mint hogy
i'm gonna hide, she don't even know, i'm gonna run away
akkor fogjuk a földig érő kabátunkat, és a sokat megélt keménykalapunkat, kilépünk az utcára, és belépünk a városba, ami fekete fehér, és néma, mint azok a filmek, amiket még érdemes volt végignézni, és ahol mindig éjszaka van, az fekete, és tele van holddal, az fehér, minden pocsolyában ott csillog egy, és nem nézünk vissza soha többé.
hohó, micsoda tiniromantika! érdekessége ennek a felvételnek, hogy ez valójában egy feldolgozás, méghozzá szüleink korából, ami valószínűleg nem nagyon jutott el a felmenőink oly megbízható orosz lemezjátszóira, de attól még nagy sláger volt a maga idejében:
egy kissé túl dramatizált, de nagyon tanulságos történet arról, hogy milyen nehéz az ifjú szép leányok élete, gondolom a Magyarországi Szülők Országos Egyesületének tagjai is igen sűrűn hallgathattak ilyesmiket zsenge korukban, és ebből származik most a sok bonyodalom. akárhogy is, zseniális, ahogy dávidunk pár mondat felhasználásával teljesen más kontextusba helyezte ezt a dalt, a megmosolyogtatóan gyerekes, teátrális szövegből a kilencven százalékát elhagyva egy szívbemarkoló, súlyos darab lett; ez kéne az én bejegyzéseimmel is csinálni, máris nem kéne ennyit olvasni. ráadásul nem hangmintával oldotta meg, hanem újraénekeltette a már emlegetett sárával, és így született meg egy olyan iszonyú erős dal, amitől ugye, megváltozik a levegő a szobában, és táncolni kezd a függöny.
kislemezen is kijött ez a bizonyos füstös függöny táncoltatás, mégpedig a kilencvenes évek egyik legerősebb maxijaként: a pfm remix gördülő drámendbéz volt, abból a fajtából, amikhez még nem kellett módosító szereket használni, hogy végig tudd hallgatni. aztán volt pár, a káma szútra gyakorlásához megfelelő, több részre osztott átírat az elektronikus zene egyik atyaúristenétől, andrew weatheralltól is. a legnagyobb karriert mégis a belassult bécsiek elképesztően lebegős, dubbos átirata kapta, sokan valószínűleg mai napig is csak így hallották ezt a dalt, ami nagyrészt annak is köszönhető, hogy az egyébként tökéletes k&d session második része pont ezzel a számmal kezdődik, meg annak is, hogy így az akkoriban divatba jövő szofisztikált füvezésnek, amihez már nem kellett raszta haj, csak egy kanapé, ez egyfajta himnusza lett, olyanok mellett, mint például a bug powder dust. ezek után nem meglepő, ha csak a kruder & dorfmeister remixéhez találunk videót:
david holmes azóta is töretlenül jár azon az úton, amit az első lemezének a címével kijelölt; filmzenéket készít, most már valós filmekhez, és nem mellesleg azt a zenei irányzatot, amit az egyszerű nép csak 'dugós zenének' hív, kiemelkedően képviseli, elég csak meghallgatni a magyarországra mint a kámfor címmel bejött filmhez készített kísérő zenéjét, egy egész nemzedéket el lehet készíteni a hallgatása közben, annyira inspiráló.
(ehhez a zenéhez, meg úgy egyébként is, ehhez a vasárnaphoz, ez egy ajánlott olvasnivaló)
Utolsó kommentek