nna, innentől kezdve egy nap híján egy évig minden nap nemszületésnap, legalábbis az egyzene szempontjából; mindjárt el is kezdhetünk partizni, de a mai egyzene ettől függetlenül még a születésnapozó hármas jegyében telik, mert az előadó egy trió, abból is a montmartre. az általuk játszott felvétel pedig egy klasszikus spanyol gitárzene, a recuerdos de la alhambra, és ez, hiába a gitár, az egyik legszebb (igen, ez már a vasárnapi nagy szavak rovat) dolog, amit művelni lehet a zongorán.
de mielőtt meghallgatnánk, annyi jó tanács, hogy ez bizony azok közé a parti zenék közé tartozik, amit elsőre leginkább mozdulatlanul, hangosan, lehetőleg fülhallgatóval szabadna meghallgatni, nagy odafigyeléssel. máshogy is lehet, csak nem érdemes. majdnem hét perc, ennyi szünet mindenkinek kell egy ilyen szép vasárnap délután, tüntetések, hóesések és egyéb izgalmaktól függetlenül.
a dallamot valószínűleg ismered, vagy hallottad már valahol; sokan eljátszották már, és sokféleképpen. én sose tanultam gitározni, de főleg emiatt a darab miatt szerettem volna megtanulni. kisgyerekként hallottam először, és úgy képzeltem, piszok nehéz lehet eljátszani - ebben egyébként nem is tévedtem nagyot. a gyerekkori képekre emlékszem még mindig erről a dallamról, valahogy a középkori barokk hangulat jutott eszembe róla, vastag, felesleges és kényelmetlen ruhák, fényűzés és csillogás; és ezzel együtt, vagy ettől függetlenül, a simogatás. ahogy a gitáros ujjai beleakadnak a húrokba, olyannak képzeltem ahogy a szerelem ujjai megtalálják a másik haját, és elkezdenek rajta játszani. ráadásul olyan volt, mintha a gitáros egyszerre két gitáron gitározna, el se tudtam képzelni, hogy lehet a fő dallamot, és a kíséretet együtt játszani egy hangszeren, egy időben, ez megint valami varázslat volt, csupa ilyen kép, mint a kastély, holdfény, szerelem, zuhatag.
ehhez képest némi illúzió rombolás, szigorúan a tények bűvöletében, mint a felnőttek, így háromévesen:
a darab címe alhambrai emlékek, ami kétségkívül romantikusnak hangzik, eltekintve attól, hogy alhambra tulajdonképpen egy fényűző erőd spanyolországban, amit régen vörös erőd néven is ismertek; főleg ez utóbbi elnevezéssel disszonáns ez a gyönyörű melódia. a szerző francisco tárrega, aki egyáltalán nem a fényűző barokk korban, hanem a 19. század bánatos éveiben élt, egy nem kimondottan könnyű életet, amint azt megtudhatjuk, ha utána olvasunk. szintén a wikipédiát bújva figyelhetünk fel arra is, hogy az alhambrai erődöt a gaz franciák felrobbantották az 1812-es távozásuk után; ebből arra lehet következtetni, hogy az a kissé giccses, bár kétségkívül impozáns palota, amit most fotózhatnak a turisták, egész máshogy nézett ki tárrega idejében, így némileg érthető ez a szomorkás hangulat, de alighanem bujkálhat az emlékek között egy nő is, mint már annyiszor, a történelem folyamán. nő helyett viszont csak egy férfit találunk alapos pédiázás után, ráadásul egy írót, bizonyos irving washingtont, akinek az alhambrai meséi című könyvét valószínűleg francisco is élvezettel forgathatta, és az ilyen leírásokban akár magára is ismerhetett:
'kétféle ember létezik, akinek az élet egyetlen hosszú ünnepnek tűnik – a nagyon gazdag és a nagyon szegény; az egyik, mert nincs hiánya semmiben, a másik pedig, mert nincs semmi dolga. senki sem érti jobban a semmittevés és a semmiből élés módját, mint spanyolország szegényebb néposztályainak tagjai. felét az éghajlatnak köszönhetik, a többit meg a temperamentumuknak. adj a spanyolnak árnyat a nyárban, napfényt a télben, no meg egy kis kenyeret, fokhagymát, olajat, némi csicseriborsót, egy öreg barna kabátot és egy gitárt, s hagyd, hogy kedve szerint forogjon a világ! nem számít illetlenségnek a szegénységről beszélni vele, ugyanolyan nagystílűen viseli, mint rongyos kabátját. ő a rongyokban is hidalgo.'
akárhogy is, de a végeredmény egy megindítóan szép darab lett, ami aztán sajnos a köztudottan problémás ízlésű huszadik századunkban elindult a klasszikus giccsek bódító útján. ennek a netovábbja az a mike oldfield feldolgozás, ami a gyilkos mezők című film főtémájaként is riogathatja a hallójáratainkat, de a pánsíp szerű hangnál már csak a hozzá készült videó brutálisabb, amiben egy pizsamás koreai kisfiú a nyolcvanas évek dizájnos technikai vívmányai között felfedezi a (film)világ árnyoldalait, és valamiért ez olyan hatással van rá, hogy elkezd képeket is dobálni. mindennek a giccsességi faktora olyan szinten felülmúlja a képzeletet, hogy érdemes gyorsan meg is nézni:
ezek után jogosan megy el a kedvünk a további feldolgozásoktól, pedig még csak most érkezünk a mai napi egy zenéhez. a recuerdos de la alhambra abban is különleges, hogy tulajdonképpen úgy kell eljátszani a gitárral, mintha az egy mandolin lenne; de egy dán jazz zongorista, niels lan doky még ezt is tovább cifrázta, és a zongorán remegteti olyan gyorsan az ujjait, mintha gitáron játszana; elképesztő (és bár nem tűnik bonyolult dolognak, de kurvanehéz, annál is inkább, mert a különböző erősségű billentyű nyomások mellett még a bal kéz egész más ritmusban játssza az akkordbontogatós kíséretet). az is tanítandó, ahogy ebben a trió felállásban a mellette sertepertélő zenészek adogatják egymásnak a dallamot; ahogy háromperc harminc körül átveszi a főtémát, és improvizál rá a bőgő, míg a zongora visszahúzódik, majd a dobbal együtt bújjanak elő; nekem valami ilyesmit jelent a jazz, mégha ennél jobban nem is tudom megmagyarázni hogy ez mit is jelent pontosan. annak idején sok hülyeséget írtam shankar all for you-járól, na nekem ez a dal annak a párja.
ehhez képest kár, hogy csak japánban jelent meg, igen szerény példányszámban, ráadásul ez a trió felállás sem volt hosszú életű, így a sok megszerezhetetlen zene közül, ami megfordult már vénülő blogunkon ez az egyik, de! most jön a nemszületésnapi ajándék, ami egyrészt egy ezzel kapcsolatos alice idézet, másrészt pedig, hogy végre eljön az a pillanat, amit még az elején ígérgettem, miszerint hét percig ne nagyon csinálj semmit, csak tekerd fel a hangerőt, és nyisd ki a füled; ráadásul még egy download gomb is társul hozzá, amivel bármikor és bárhol megismételheted ezt a tevékenységet!
tehát:
"nemszületésnapi ajándéknak szánták."
"hogyan?" kérdezte alice meglepetten.
"selyempapírban" mondta dingidungi.
"úgy értem: mi az, hogy nemszületésnapi ajándék?"
"az olyan ajándék, amit akkor kapsz, amikor nincs születésnapod."
alice eltöprengett ezen.
"én jobban szeretem a születésnapi ajándékot" mondta végül.
"nem tudod, mit beszélsz!" förmedt rá dingidungi. "hány nap van egy évben?"
"háromszázhatvanöt" felelte alice.
"és hány születésnapod van?"
"egy."
"és ha háromszázhatvanötböl kivonsz egyet, mennyi marad?"
"háromszázhatvannégy természetesen."
Utolsó kommentek