"Szorosan mentünk egymás mellett. Ha nem szégyelltem volna magam, megfogom a kezét. Itt végképp mindenki erősnek akart tűnni. Kevesen sírtak. Valahogy nem akartunk sietni. Nem volt fontos. Amikor egy kicsit lassítottunk volna a tömeg mindig magával sodort. Nem voltak őrök, fegyveresek. Mindenki tudta, hogy miért és hova megy. Sötét volt és hideg. Valami nagyon furcsa volt. A csend. Rémisztő volt. Csak az agyak gyors kattogásának zaját véltem hallani. De miért nem a magam gondolataival foglalkozom? Terhes volt. Nem volt már sok időnk. Azt mondták, hogy nincsen sorrend. Mindenki, ahogy gondolja. Akkor ugorhat. Akkor még nem értettük, hogyan lehet az, hogy mindenki magától ugrik. Annyit mondtak csak, hogy a hosszú úton mindenki elveszíti a szépet és a jót. Szép fokozatosan meg is történt. Minden gonoszságunk, gyengeségünk és rossz cselekedetünk vívta a maga kis harcát. Mindegyik első akart lenni. Szinte fájt. Egyesek mereven bámulták a földet, mások zavarukban csak a fejüket forgatták. A tempó egyre nőtt. Valahogy mindenkinek sietős lett. Senki sem kérdezte, hogy miért. A tűz lángjának furcsa játékát pillantottuk meg. Most is megigézett. Most valahogy másként. A hőség egyre elviselhetetlenebbé kezdett válni. Volt a helyben valami ünnepélyes. Megadják a módját, gondoltam. Ahogy közeledtünk a perem felé, megérintettem és csak annyit kérdeztem. Megérte? Nem tudott megszólalni. Megfogta a kezemet. Együtt ugrottunk. Zuhanás közben egymásra néztünk. Mosolyogtunk. Mindig utáltam ennek a kibaszott órának a visító hangját. Tiszta nyál lett a párnám. Nem baj elfér a tegnapi mellett. Megtöröltem a homlokomat. Jó reggelt itt a Paradicsomban.

Baszod"