Ügyelek rá, komolyan, még véletlenül sem boldog a ma(i), viszont cserébe fú! De mennyire! De annyira aktuális.
Nem vagyok országos My Bloody Valentine rajongó, de mint minden ("hétköznapi") mbv rajongó az országban, én is meglehetősen örömtelinek találom a hírt, hogy júniusban, Budán, nagy eséllyel nem hagyják majd ezek a kedves ír emberek, hogy az indiános dekoráció miatt fogjam a fejem. Mert ugyan a fejem fogom majd, de csak mert túl akarom élni...
Ezt az estét meg pláne.
A mélán hömpölygő, szinte már szemmel láthatóan tömörré sűrűsödő, rezignált zajmassza erőteljes döngölésének a gondolata is iszonyú nyomasztó, nem említve azt a lehangolóan bágyadt, tompán fátyolos női hangot, ami káprázatként tűnik elő a masszív irtózatból. Tényleg kihívás nem felfordulni. Idő ugyan van még erre hangolódni, csak hát, maga a készülés is irdatlanul megterhelő lesz.
Ha ennek ellenére van még kedv a koncerthez, itt az alábbi videó, ami vagy múlhatatlanul elveszi azt, vagy a meghallgatástól keletkező, kínzó (pszeudo) belső sérülésekkel viaskodva, a (röhejes nevű stílust teremtők által) kiváltott trauma újabb át- és túlélése iránti vággyá gyarapítja.
Utolsó kommentek