Utálatos és elég szokványos dolog, hogy van valami a szívednek nagyon kedves, de bárkinek mesélsz róla, azt mondja, felejtsd el, ez rossz, csúnya és különben is gyerek kezébe nem való. Ezen lehet morfondírozni hosszan, aztán belátni, hogy tényleg árt, és nyilván borzasztó is. Ezek után meg megint lehet ámulni, hogy jé, most még szebb, még jobb, még inkább neked való és még jobban ragaszkodsz hozzá attól, hogy mások utálják. Ez persze elég nagy szívás. Egyébként meg remek könyvek íródnak erről, és iparágak épülnek erre, és igazából semmi köze itt semmihez. Máskülönben meg nem érdekel. De.
Szóval, a ciki kedvencek közé jócskán beférő páros, a 90-es évekből szabadult, és az ezredforduló elejéig pusztította a tiniszíveket, na meg a jó ízlést. A dal pedig, ez a gusztustalanul nyálas, sziruposan érzelgős, szentimentális giccs-csoda még csak addig sem jutott, hogy az ausztrál pop-rock(!) csapat első számú slágere legyen, mert a Truly Madly Deeply megelőzte(!). Bocsánat.
Káprázatos.
Utolsó kommentek