"In my head / there is something rotten dead"
Ezt a mondatot ordítom az egyik magányos, megfáradt járókelőnek a kényelmes biciklinyeregből. Fenyegetve érzi magát, visszaszól, visszamutogat. Igaza van: a kiszámíthatatlanság, a meglepetés, a zavarba ejtés rohadtul idegesítő tud lenni. Én meg utólag a bűntudatommal küszködöm, pedig nem kellene, mert...
valami hasonló történt egy hete, a Deerhunter koncert végén is, amikor a több mint tíz perces zajorgia után az egyik technikus szép sorban lekapcsolta a süvítő erősítőket. Kár finomítani a dolgon: a Deerhunter szó szerint elüldözte közönségét fellépése végén. Provokálva lettünk ott akkor kérem szépen. Néhányan megkönnyebbülten sóhajtottak fel és húzták ki ujjukat a fülükből a hangorkán végeztével, mondván: vége, lehet visszatérni oda, ahol a dolgok megszokottabbak, kiszámíthatóbbak. Lehetne persze emlékezni a szépen felépített dallistára, örülni a jól összeválogatott régebbi daloknak, meg annak, hogy az új dalok is mennyire jól működtek, de mégis inkább ez a szándékosan "elcseszett" vég fog majd beugrani majd elsőként erről az estéről.
Mert azon az estén én voltam az a magányos nagyvárosi járókelő, akire egy biciklin tovasuhanó holdkóros ráordított.
Utolsó kommentek