Ha lenne rangadója a méltatlanul mellőzött, illetve az érthetetlenül elfeledett zenekaroknak, a Wipers biztosan a dobogón állna. Más kérdés, hogy ez mennyire (volt) az emberiség és mennyire a zenekar agya-, szíve-, és lelkeként nyughatatlanul működő Greg Sage hibája. Határozott elképzelései, illetve elvei a zene művészeti (és piaci) értékéről kifejezetten rokonszenvesek, viszont kevéssé kifizetődőek; az olyan világi böszmeségekről való lemondás, mint a koncertek, a promóció és a médiával folytatott bármilyen kommunikáció, tényleg orbitális nagy sutaság(nak tűnik) ma is (sőt, ma pláne).
Alábbi ugyan nem az első szuper-klasszikus hármasról, hanem az azt követő (nem) szuper-klasszikus sorlemezről való, de majdnem minden szuper-klasszikus Wipers elemet felvonultat (nem). A punk megszokott lendülete kimarad, de a portlandi (Kurt Cobain kedvenc) zenekarra jellemző depresszív hangulat, a sajátosan komor, de mégsem letaglózó, inkább feloldozó, már-már szörfös gitárfutam és az ezzel bánatosan fuzionáló ének, halovány ködfátyolként nyalábol körül.
Most pedig mindenért cserébe, itt az eszményi pillanat egymáshoz:
Utolsó kommentek