Reggel 7 óra van. Perzselő, nyári és szemfájdítóan szikrázó. Az ablak éles szélű geometriai formákra szabdalja a beözönlő napfényt, amit csak a meglebbenni is lusta függönyök lágyítanak valamelyest. Két öntudatlan forma: kis kifli, nagy kifli. Megnyugvás, biztonság, közelség.
Képzeld azt, hogy szombat van. Ideális esetben semmi sem kötelez arra, hogy ilyenkor kimássz az ágyból, hacsak nem olvadsz le róla automatikusan a hőre lágyuló műanyagok prototípusát is meghazudtolva.
Bűnbánattal átitatva elkúszol a légkondiig, majd később, az ilyen berenedezéssel nem rendelkező szomszédok szeme elől igyekszel tízahuszonharmadikon fénysebességgel elillanni. Az On gomb megnyomása alatt elhadarsz három mea culpát a jegesmedvékért. Pár perc múlva érzed, ahogy kezd visszaszivárogni beléd az élet. Körbenézel: rakoncátlan textilek, hattyúnyakat elfedő, váll körül tekeredő, pajkos vöröses hajtincsek, a csípő és a derék íve, a boka kecsessége. Jó, hogy van kihez odabújni, együtt élvezni a szűrtfény-terápiát, és közben megváltóként gondolni erre a gépezetre, a jól induló napra.
Valahogy ezzel a nehezen elviselhető hőséggel és hűvösségre áhítozással tudnám leginkább érzékeltetni a műfaji korlátoltságomat is. Legyen a párhuzam egyik fele az rnb és a kinti napfény, a másik fele pedig a hűsítő elektronika, vagyis a légkondi. Maga a zenei élmény pedig az egész szombat reggel, így pőrén. Előbbi kategória pont annyira lételemem, mint dalisan elfolyni az aszfalton hőségriadóban. Nem tudom, ki hogy van vele, nekem zsigerileg nehezen passzol össze az akár Kunderával akár Parti Naggyal kitűnően aposztrofálható, a hetet végigrobotoló, groteszkségében is megindító közép-európai, poszt-szocialista lét és az innen több, mint tízezer kilométer távolságból a helyi hip-hop kultúrát közvetítő - sajnos gyakran sztereotípiákra redukált - amerikánus lájfsztájl. Persze ott sem minden fenékig 24 karát, de a műfaj olajos bőrfelszínű, szexi lányok által testes erotikába füllesztett, a pornó kategóriájában is többé-kevésbé helyt álló klipjei honi viszonylatokban leginkább egy Ózd-Budapest ékes-fényes MÁV személykocsi műbőr üléseihez tapadó, izzadságfürdőben úszó, centrál nyolckerbe torkolló multikulti élményre fordíthatók le.
Akik hasonlóan nehezen boldogulnak a műfajjal, valódi felüdülést jelenthet Shlohmo neve. A Los Angeles-i srác karrierjében ugyanis a hip-hop, rnb trekkek remixelése fontos állomás volt.
A fenti remix búgó mélysége, apró kis nyögdécseléssé szaggatott vokálja mintegy jótékony vizes lepedőként burkolja be a már-már túlfeszülő zenei tűréshatáromat, s teremti meg ezáltal azt a légkört, amit bátran merek intimnek nevezni. Shlomo első, Bad Vibes című LP-je (2011) pedig képes ehhez a pillanathoz egy majdnem egy órás settinget adni. A különös, sokszor éteri, alig hallható, néha piszkos mélyekkel keveredő textúra hangulatteremtő erejében ha már csak távoli emlékként is, de ugyanúgy ott nyújtózik a kísérleti hip-hop visszhangja, mint az az álmos, összebújós szombat reggel.
Utolsó kommentek