Kicsit messziről kezdem. (Pedig nem is én járok majd legmesszebb ebben a posztban - mindjárt látni fogjátok.) Általában ódzkodom attól, hogy olyasvalamire legyek büszke, amihez tevőlegesen nincsen semmi közöm. Nehezen érzek magaménak olyan sikereket, melyeket olyan emberek értek el, akikkel mondjuk annyi a közös bennünk, hogy egy országba születtünk. Félreértés ne essék, nem vagyok érzéketlen, örülök én ezeknek, nem is kívánnám megfosztani magam egy kis instant boldogságtól, de ha nem én értem el ezeket az eredményeket, oda nem valónak érezném, ha mellkast döngetve hivatkoznék rájuk. Ismerek olyat, aki zenész fiának egy remekül sikerült komolyzenei koncertje után azt mondta, mikor éppen a vállát készültünk megveregetni, hogy ne neki, hanem a gyermekének gratuláljunk, mert ez az ő sikere, ő dolgozott meg érte, ismerősöm, szülőként nem akar babérokat vetni és aratni. És hát lehet, hogy igaza van.
Be kell vallanom azonban, hogy van olyan lenyűgöző eredmény, ami alól már én is nehezen tudom kivonni dagadó mellkasom. És bár nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy jómagam gyakorlatilag semmivel nem járulok hozzá az emberiség épüléséhez, azért helyenként mégiscsak tudok büszke lenni bizonyos közös eredményekre. Elég csak belegondolnom, hány ember alkotta járgány száguldozik különböző pontjain a téridőnek, és máris belepirulok. Merthogy azért micsoda elképesztő vívmány az, hogy a kis kék bolygónkról kiindulva az egész Naprendszert behálózzák az ilyen-olyan szerkezeteink. Fényképeznek, hangokat és mintákat gyűjtenek, saját maguknak játszanak születésnapi köszöntőt a Marson. És hát persze most már a csillagközi űr is feltárult előttük, köszönhetően a Voyager-1-nek, amely hivatalosan is átlépett oda, ahova még soha senkit és semmit nem juttattunk el. (Figyelitek a király többest? - így válok én büszke humanoiddá.)
Ezeket a szondákat nem csupán arra használjuk, hogy adatokat küldjenek vissza nekünk, pakolunk mi is rájuk egy kis útravalót. A Voyager-1 például egy arany lemezt visz a fedélzetén, rajta az emberiség hangos és képes üzenetével. A jelenleg is a Plútó felé tartó New Horizons űrszonda Clyde Tombaugh-nak, a kisbolygó felfedezőjének hamvait röpíti magával. A tudós megfigyelései nyomán 1930 márciusában jelentették be, hogy valóban létezik a korábban már megsejtett kilencedik bolygó, (amit ugye közben kicsit visszaminősítettek). Szerintem egészen megindító, hogy halála után Tombaugh részt vehet egy ilyen fantasztikus utazásban.
Talán nem hasztalan küldenünk magunkról mindenféle információkat az űr irányába, még akkor sem, ha semmilyen bizonyítékunk nincs arra, hogy ezt valaki/valami/valaha elkezdi majd vizsgálgatni. A móka kedvéért azért a sokat vitatott, de mégiscsak érdekes Drake-formula alapján megbecsülhetjük, hány velünk kommunikálni képes civilizáció létezik a világegyetemben. Elvileg tíz. Vagy tízezer. Vagy... És akkor - ha már móka - ők onnan milyen üzenetet küldenének nekünk? Milyen zenét?
Mert én azt hiszem, hogy utóbbi kérdésre akár tudhatom is a választ. A hosszú űrutazásokat megzenésítő, az élet ügyeit-bajait, érzéseit elszavaló nóta ugyan most jelen esetben Romániából jön, de jöhetne néhány fényévvel odébbról is, valami hozzánk hasonló, de a muzsika csodáját mindenképpen legalább annyira ismerő fajtól. Mert azért, ha hatalmas emberi vívmányokról esett szó, akkor a zene mint olyan is közéjük soroltatandó. Kevés nagyobb csoda van nála, szabad rá büszkének lenni. Na, ide akartam kilyukadni.
Utolsó kommentek