A minap azon kaptam magam, hogy az aktuális akciótól megrészegülve hosszasan hezitálok a vécépapírokkal tömött polcrendszer előtt. Összevetek tekercsdarabszámot, rétegződést, hosszt, árfekvést, színt s aromákat: vajon kamillás vagy aloe verás ízesítésű csomagot válasszak-e seggtörléshez. Bár az továbbra sem világos, hogy az illatosított vécépapírt pontosan mikor kell szagolni, hiszem, hogy az illat mégiscsak egy fontos szempont, s végül a kamillás mellett döntök, abból baj nem lehet.
Harmincadik betöltött esztendőmhöz közeledvén már-már ki merem jelenteni, hogy alighanem valamiféle felnőtté váltam, de szeretném azt hinni, hogy nem csak az egészségügyi papír gondos megválasztása miatt tört rám ez a felismerés. Húszas éveim derekán már elkezdtem izgulni az öregedés kapcsán, hogy ugye "jaj", de aztán most, amikor meg már tényleg talán ideje volna állítólag kicsit megijedni vagy legalább számot vetni, egyszer csak azt veszem észre, hogy nem érdekel engem ez úgy istenigazából. Öregszem, persze, de ma még mindig fiatalabb vagyok, mint leszek holnap. És ez életem hátralévő részére is többé-kevésbé igaz lesz, csupán emlékeztetnem kell rá magam alkalmasint.
Kapcsolódó história: megint csak a minap mások tévedéséből és az én önhibámon kívül véletlenül (talán ennyi elég lesz mentségnek) megjelentem egy szórakozóhelyen, ahol az átlagéletkor nagyjából a fele volt az enyémnek, és a fő tevékenységi forma kimerült a lányok mellé keverésben, illetve az Orbán Ráhel-féle szendvicselésben. Míg mindezt elnézve ismerőseim azt mondogatták, hogy "jaj", de megöregedtünk, én úgy éreztem, talán mégsem, vagy legalábbis nem itt és most kell levonni a következtetést, hiszen ez a fajta mulatozás tizenöt évvel ezelőtt is nagyon távol állt tőlem. A hely és az este maga tehát (a söröm elfogyasztása utáni menekülésemig) lényegében borzasztó volt, de ezért a legkevésbé sem a generation gapet, a tizenöt éveseket vagy a kutyaütő lemezlovast lehetett hibáztatni, sokkal inkább, és rendkívül egyszerűen magamat, amiért egyáltalán kötélnek álltam, és ott maradtam arra az egy darab sörre (igaz: legalább olcsó volt).
Lehet, hogy a dolog felismerése valóban az öregedés jele, azonban talán nem feltétlenül rossz irányba tartok, ha ki merem mondani, hogy nincs kedvem olyan helyekre menni, ahova nincs kedvem menni. Ennek megfelelően a következő lépés már talán az lesz, hogy nem is megyek. Hanem csak oda, ami érdekel. Merthogy akad bizony ilyen. Dögivel.
Itt van például a mai Psychic Ills-koncert a Kuplungban, aminél most kevés csábítóbb eseményt tudnék így hirtelenjében felsorolni. Talán elkezd itthonra is begyűrűzni a pszichedélia, s ebben igazán nem látok kivetnivalót. Attól nem tartok, hogy majd ilyenféle zenékre válik szokássá alákeverni a lányoknak, vagy hogy Orbán Ráhel megjelenik egy szendvics harmadaként, miközben lelkünk a muzsikát ölelgetve röpdösne; hanem zene lesz csak ezentúl, és örömök. Mint ma. Gyertek! Én meg addig is öregszem kicsit.
Utolsó kommentek