minden napra egy zene

Az már régóta egyértelmű, hogy a blog tagjai közt oly nagyon kedvelt műfaj reneszánszát éli. Most szándékosan nem írom le a jelzőt, úgyis érthető miről beszélek. De miről is beszélek? Arról, hogy ilyen nagy revival-ok idején törvényszerű, hogy a mezőny hígul, az eredeti célok, elképzelések is egyre csak elközhelyesednek.
llyenkor könnyen kiábrándulás lehet a történet vége, jöjjön a teljes leállás, hogy aztán valaki 20 év múlva frissebben és divatosabb frizurával adja elő az ugyanarra a poénra kihegyezett történetet.
Mielőtt azonban még olyan szintű félreértésre adnék okot, mint amilyen félreértést kellett szerencsétlen Szalainak megélnie a magyar sportújságírás krémje előtt  a minap, hadd tisztázzam, hogy nem az a bajom, hogy ez a műfaj divatba jött. Sőt semmi bajom nincs, főleg úgy, hogy Budapest ezen az őszön egy idős apuka benyomását kelti, aki végre belátja, hogy nem mindig mutatta meg a gyereknek hogy mi az amit szeretni érdemes és lehet, egyszóval kárpótol. Mindezt olyan ütemben, hogy már bele is szédültem a jobbnál jobb hírekbe (jó hír 1,2, 3).
Olyannyira nincs bajom, hogy néha kifejezetten elégedettség tölt el. A nagyobb kupacból nehezebb kikeresni a kincset, de aztán ha megvan annál nagyobb az öröm-boldogság.
Itt van például ez a titokzatos londoni formáció, a The Oscillation, akik valami egészen szédítő bullshit-et írnak a bandcamp-en az új albumuk kapcsán, csak aztán végighallgatva ezt az új albumukat, a From Tomorrow-t, arra kellett rájönnöm, hogy nem is biztos hogy akkora hülyeséget állítanak azzal, hogy ezzel az új LP-jükkel valamit el akarnak habogni a világról, főleg annak zabarbaejtő kétértelműségéről. Mert ezek a számok egyszerre agresszívak és szelídek, vagy néha csak a kettő között ingadoznak, pardon oszcillálnak.
És hogy a gondolatmenetem végére is érjek, én valami ilyesmit értek pszichedelikus-experimentális rock alatt. Az ilyen rátalálások hozzák meg újra és újra a kedvet a lomizáshoz ebben az egyre csak gyarapodó kupacban.