Egyszer Berlinben voltam (a keleti részén, bár ez akkoriban már régen és egyáltalán nem számított), és részegségemben azt üvöltöztem az elhagyatott utcákon, hogy "mondanivalóm van a világnak". Azon mindenképpen lépjünk túl, hogy mennyire szánalmas külföldön magyarul óbégatni (mert nyilván nagyon), sokkal érdekesebb, hogy azóta se derült ki, mi lehetett az a mondanivaló. Merthogy sem akkor nem nyilatkoztattam ki, sem később nem éreztem szükségét, hogy legalább magammal megosszam ezt a magvas gondolatot. Jelen pillanatban még nem tudom, de ahogy érek, az idő segítségével talán meglelem a választ a kérdésre, hogy valóban létezik-e ez a mondani- vagy úgy egyáltalán bármilyen hozzáfűznivalóm, amire szüksége van ennek a világnak, vagy csak lényegében be voltam baszva. Kiderül. Az idő jótékony. Az idő igényes.
Mert a kínzó szójátékokon túl is adódhat valami adandóm, még akkor is, ha űrhajókilövéshez vagy mindenféle vakcinák feltalálásához bizonyára nem fogok hozzájárulni, nem leszek nagy zenész, sem sakknagymester. Ha meg esetleg még ilyen adódás sem lesz, akkor maradnak a szóviccek vagy az ilyen zenék segítségével megkísértett boldogság mint célok. Figyeljétek csak: szóljon amúgy bármiről a dal, a muzsikának megágyazó dallam már mindentől függetlenül is olyan távolra röpít, hogy kisszerű gondolataim seperc alatt belevesznek a semmibe, és átjár, aminek át kell járnia. Majd ha lesz nyár meg éjszaka, belefekszem a fűbe, hogy meghallgassam. Vagy bizony végtelen hómezőkön is el tudok képzelni egy kellemes barangolást ilyen aláfestéssel. S máris nem kell gondolkodni az élet és magunk értelmén, hisz adódik a válasz önnönmagától.
Utolsó kommentek