Most csak az első szám érdekes, de halljátok bátran az egész albumot!
The Average Can Blind You To The Excellent - ez a címe a The Valkarys néhány évvel ezelőtt kiadott lemezének, melyről most a nyitódal szólal meg a blogon. Én meg azon morfondírozom itt az egyszer már kihűlt, majd felöntött teám mellett, hogy vajon miben mérjük az átlagosságot. Mármint úgy összességében. Nem az érdekel engem most, hogy valakinek átlagos méretű-e az orra, vagy átlagos intelligenciával bír-e, hanem hogy mi az, ami alapján megállapíthatjuk valakinek az en bloc átlagosságát vagy különlegességét. Azért érdekes ez elsősorban, mert sokan hajlamosak kijelenteni, hogy ők nem birkák, nem sodródnak az árral, aztán én meg egyre kevésbé tudom, hogy ez mit jelent. (Ennél sokkal veszélyesebb az "én vizuális típus vagyok" című kitétel, melyet, azt hiszem, már a világon mindenki bevallott legalább egyszer, s ezért ennek hallatán minden alkalommal ökölbe szorul a bicskám.) Szóval azt nem tudom megfejteni, mi kell ahhoz, hogy teljes nyugodtsággal elmondhassuk magunkról: nem vagyunk átlagosak.
A móka kedvéért tételezzük fel tehát, hogy az átlagos valami gagyit, tömegcikket jelent, amelyhez jó érzésű ember nem szereti rokonítani magát, és ne foglalkozzunk a negatív irányú eltérésekkel (vagyis ne dicsőítsünk például valakit, aki azért nem átlagos, mert ő nem dolgozik, hanem inkább betörni jár mindenféle lakásokra). A külsőségektől szerintem tekintsünk el! Lehet egyfajta jelzés, ha valaki szeret kitűnni a tömegből mondjuk uv-zöld hajjal, de ha aztán meg hazamegy, és izgul az X-Faktoron, akkor lőttek az egésznek. Ennél fogva egyébként az én télköszöntő irodalmi szőrzetemnek sincsen ebben az irányban haszna, így e poszt írásával egyidőben kicsit nyesek is a szakállamból, nehogy itt mindenféle önellentmondásba keveredjek. Aztán itt van az ízlés mint olyan, amiről ugye nem érdemes vitatkozni, de mégiscsak adhat valami támpontot a vizsgálódáshoz, hogy valaki csak azt nézi, hallgatja, olvassa (márhaegyáltalán), amit szokás, és amit mindenki más is, vagy esetleg felfedezi magának a kincseket, és/vagy eleve van rá igénye, hogy felfedezze. Másrészről Woody Allen örökbecsű Annie Halljában azt mondja az utcán megállított párocska egyik tagja, hogy "nekem nincsenek gondolataim, teljesen felszínes vagyok, nincs bennem semmi érdekes". Talán ez is segíthet most nekünk, mert megkockáztathatjuk, hogy ha már gondolkodunk, nem csak vagyunk, de az átlagtól eltérőek is vagyunk. Remélem, nincs így, de félek, hogy de. A felszín kapargatása, legyen az bárminek a felszíne, valószínűleg nagyon általános dolog. És most akkor azt kellene kitalálni, hogy miként kombinálhatjuk ezeket a feltételeket, mert ugye például sok gondolkodó, vagy urambocsá okos ember ízlése is gyalázatos, teljesen átlagos mindenféle téren. Vagy fordítva. De vajon fontos egyáltalán ez az egész? Azt hiszem, ez túl messzire, egészen pontosan sehova vezet, ráadásul a teám másodszor is kihűlt, ideje tehát, hogy következtessek egy nagyot, s a fentiek szellemében megnyugtassak mindenkit, hogy ha hallgatja és olvassa ezt a blogot, továbbá, ha legalább azon elgondolkodik, hogy mi értelme volt ennek az eszmefuttatásnak (és esetleg még zöld is a haja, és van szakálla), akkor már jó eséllyel nem nevezhető átlagosnak! Na, így kell örömet fakasztani.
Utolsó kommentek