Te nyertél?, kérdezte meglepetten a Mikulás, miközben a tapsviharban átadta nekem az aranyérmet. Hát én, mondtam neki szerényen, szemlesütve, mert mégsem akartam megsérteni az öreg Joulupukki tahitótfalubéli haverját egy hozzátoldott bazmeggel (mondjuk alighanem akkoriban még nem is képezte aktív szókincsem részét ez a szó), csak azért, mert történetesen kis lurkóként, térdig érő pulóverben vertem el a mezőnyt (valami országos verseny lehetett ez a Pest megyei településen, azt hiszem, 22 évvel ezelőtt). Aztán pályafutásomat nem sokkal később gyakorlatilag befejezettnek nyilvánítottam, mert az én 8 éves lelkemet az edzéseken való játékkal és a versenyekkel még remekül meg tudták ragadni, azzal viszont már nem, hogy öregemberek között ücsörögve kell egy mágnestáblát nézegetni okosan - márpedig ez volt az új idők elvárása, amikor komolyra fordultak a dolgok. Edzőim még évekkel később is győzködték a szüleimet, illetve engem is a vonalas telefonunkon, hogy ugye ne, hanem de, otthon azonban s szerencsére az álláspont mégiscsak az maradt, hogy talán legyen úgy, ahogy én szeretném. És ha nem, akkor nem de.
A mágnestábla-nézegetés hatásainak egyébként a csúcs-, avagy mélypontja akkor jött el, mikor egyszer az edzésről hazafele jövet, másodmagammal látni véltem egy, a Kőbánya-Kispest metróvégállomás felett lebegő ufót. Igen. Egy klasszikus repülő csészealjzatnak tűnt, az egyenlítőjén körbe-körbe szaladó, villogó, színes csíkokkal. Ketten is láttuk. Igaz, mindketten erről a gyermekek számára igen kimerítő edzésről jöttünk. Nem is nagyon hittek nekünk, mi viszont (minthogy azóta is jó barátok vagyunk), a mai napig újra meg újra biztosítjuk egymást arról, hogy ez tényleg megtörtént, igen, én is láttam, te is láttad. Ott volt. Az ufó, Kőbányán.
Hogy mi a szép a sakkban? Hát, biztos olcsó és közhelyszagú volna azt állítani, hogy minden. Pedig. A vezéráldozat, a királyindiai védelem, a futópár, a huszár menő manőverezése, a kötések, a felfedett sakk, a lépéskényszer, az alapsori vagy a fojtott matt, az en passant, a szabadgyalog. A harmónia, az összetettség, a sokoldalúság, a kétdimenziós tér. Aki valaha talált szépséget a zenében, kell, hogy találjon valamit a sakkban is.
Az egyik sakk-készletemet a nagyapám faragta, a másikon pedig a másik nagyapám tanította meg, hogy kell bástyával és királlyal mattot adni. Ha úgy alakul az állás, mindig eszembe jut róla. Apám minden versenyen ott állt az ellenfél háta mögött, és az arcán láttam, hogy jót léptem-e vagy nem. Ha tajtékozva elvonult, tudtam, hogy ideje feladni a játszmát. Aligha létezik sok szebb és kifinomultabb játék a sakknál, egyedül arra kell vigyázni, hogy érezzük a határt, vegyük észre, mikor telepszik rá az életünkre (lsd. Nabokov Luzsin-védelmét), mikor látunk már sakktáblát a billentyűzeten vagy a Blahán, illetve mikor vezet mindez ufóészlelésekhez.
Egy ideig, röpke karrierem hibernálása után, ennek érdekében a teljes elutasítást választottam, rá sem pillantottam a hatvannégy négyzetre, így a sakknak sokáig várnia kellett rám, mire - de immár nagyon okosan, ufók nélkül - visszataláltam hozzá. Most már tudom ám (ugye?), hol van ez a határ, nem szippant csak úgy magába a királycsel vagy a spanyol megnyitás, és nem kell mágnestáblákat sem nézegetnem (pedig lassan én lennék ott az öregember). Úgyhogy akkor kezdek: 1.d4.
Szóljon, akinek van kedve játszani!
Utolsó kommentek