Most akkor megint megpróbálom legyőzni a feltoluló ösztön-ént, a már-már szinte automatizmussá vált jelenséget, miszerint a kozmológiai szempontból amúgy hangyafasznyinak tűnő - érdekes amúgy ez a "tűnő" szó, hiszen nyilván így is legfeljebb csak valami szemioptikai-humanista szerénység-illúzióról lehet szó - életem minden meghatározó létélmény-szilánkját Ben Frost szerzeményei által tolmácsoljam. De! Ez az egysíkúság amellett, hogy engem és titeket is remekül eluntatna, pont azt a pikantériája veszítené el, ami által olyan intenzív tud lenni. Úgyhogy ezt majd meghagyom máskorra.
Létélményben pedig hiány éppen nincs. Mondjuk ha az ember - kénytelen-kelletlen - enged a hazai egészségügy mámoros ölelésének, kap egy jó csokorra valót belőle - járulékos haszonnal önmagából is. Ahol eljátszik ilyen "Hans Castorp-szerű" gondolatokkal, vagyis inkább eljátszik valamiféle szubjektíven értelmezett "hanscastorpizmust", ahol az idő már rég nem az ami, feltéve, ha egyáltalán az ember bármennyire is bele mer gondolni az "akkor ugyan mi?"-be. Mondhatni, a kórházak repetitív szeánsza felől nézve Time is the enemy, totális talajvesztés: neonfénnyel szeletelt agyvelőcsúszda, vákuumba csomagolt steril neurotikusság, sípolásokra redukált hangkakofónia, lágyságát vesztett linóleumfőzelék, csendben elúszó életvillanások, vegetáló őshüllők és tárgyiasult félelmek delíriumos násztánca.
Muszáj elmondanom, hogy soha nem láttam/hallottam még, ahogy reményteli látogatóknak halkan odasúgják a zárókőként funkcionáló szót: "Meghalt." Éltem már meg halált magam mellett (egyszer talán írok is róla, szerencsés esetben mondjuk egy novellát), de soha nem láttam még a valóságban azt, ahogy egy számomra idegen reagál erre a mondatra egy számára fontos ember kapcsán... Szégyelltem magam közben. Talán magam előtt is, talán mások nevében is, hogy én mennyire messzire vagyok ettől, és mégis mennyire közel, hiszen majd semmit sem fogok tudni tenni ellene, ha az én időm is eljön. Szégyelltem magam, hogy a részvét akkor tényleg csak annyi, hogy elfogadom a korlátokat?!
Arra gondoltam, hogy ha egyszer kikerülök (csak minél előbb már!), élni fogok, úgy igazán. Engedni, hogy a lehető legtöbb inger érjen, s ha kedvem szottyan rá (már miért ne szottyanna?!) felkínálni nekik egy parcellát a bensőmben, ahová letelepedhetnek, ahol lüktethetnek és virulhatnak majd.
Ez a szám jutott eszembe, ami mindig is energetizáló atombomba találatként ért, prognosztizálhatóan bombabiztosan, s szerencsére az idők során semmit sem veszített ebből a képességéből. Őszintén szólva, szükségem is volt/van rá.
Aki nem ismerné, annak elárulom, hogy The Field, vagyis Axel Willner svéd származású, jelenleg Berlinben élő zenész-producer, aki a zeneakadémiát is megjárva a punktól indulva az idm-en és a drone-on át úszott egészen a hol egy, hol többszereplős minimál techno és ambient live setek felé, miközben rengeteg remix kerül ki a keze alól a mai napig, erről külön is érdemes lenne írni. Érdekes, hogy a pophoz való vonzódását bizonyos dalok samplerjeinek felhasználásával sikerült átmentenie az elektronikába. A kissé szokatlan eljárás mégis bejött, 2007-es a Kompaktnál megjelent From Here We Go Sublime c. albumát az évtized 100 legjobb albuma közé sorolták. Szép, íves, kerek egész alkotás négynegyedekre. Élvezzétek!
Utolsó kommentek