Történetünk egy tavaszi, ingujjban még kicsit csípős, de amúgy még kellemes délutánnak ígérkező napon indul, valahol Szentendre turisztikailag kevésbé hypeolt lankás utcáinak egyikén. A fő attrakciót számunkra - természetesen a környék bájainak felfedezése mellett - a jelenlévők zenei irányultságának óvatos kémlelgetése nyújtja, s igen, ennek súlya van: nem mindegy, hogy az ember kinek adja oda a lelkét, úgy zeneileg, ugyanakkor nagyon mindegy, hogy a témában való elmerülés közben melyik macskakőre lépünk, vagy éppen melyik mellé. A két, saját buborékukat sétáltató alak egyszercsak egy környezetétől idegen, de nagyon is témába vágó hangra lesz figyelmes. Aztán rögtön egy másik, recsegőbbre, majd egy elnyújtott, ám darabjaira szabdalt tónusra. A két, hangok által vezérelt humanoid számára lehetetlen ellenállni a kísértésnek, hogy amúgy az elektronika bugyrait boncolgatva ne ismerjenek fel benne valamilyen ritmust, pontosabban ne társítsanak hozzá valamilyen szándékolt absztrakt művészeti megnyilvánulást, hiszen ha már az ember fialánya egy vizuális művésztelepen cirkál, miért is esne olyan távol a hangokkal is bűvészkedni egy kicsit? Pedig biz isten, ez esetben tényleg nem volt szó ilyesfajta szándékolságról! A szokatlan hangok ugyanis egy éppen utolsó perceit rúgó épületszirénából származtak, rekedten, megtörten, megfáradtan, a ritmikus szirénázást csupán villanásnyi hangfoszlányokkal által képviselve egy dicsőbb, funkcionálisabb múltat idézve. Ezek ketten pedig hipnotizálva álltak az elnyűtt masinéria előtt és csodálattal vegyes lelkesedéssel hallgatták a nem mindennapi performanszt.
Valahol ez lehet a kiindulópontja azoknak a kísérleti kedvű művészeknek is, akikkel úgy tűnik, Budapest néhány évenként megörvendezteti a technikai újdonságok iránt érdeklődő lakóit, hogy valamelyest felzárkózzanak a különböző díjakkal feldíszített hangkeltő kütyüket felvonultató nemzetközi fesztiválokhoz.
A legaktuálisabb a jelenleg a svájci testvérpár, André és Michel Décosterd által életre hívott Cod.act - Cycloïd-ε nevű hanginstalláció a Műcsarnokban. A nagyjából félórás performansz - ahogy a leírásból megtudhatjuk - "a mérnöki találékonyság és zeneművészeti ihletettség" szerelemgyereke. Az öt darab, nagyjából egy méteres masszív fémcső egyik végébe szerelt hangszórók felülről lefelé egyre mélyülnek, s a különleges hanghatást a térben való, előre programozott vízszintes mozgás által érik el. Azt is a kis leíró füzetkéből tudjuk meg, hogy avégüknél összekapcsolt, gigantikus, 5 méteresre is megnőni képes fémkukac keltette hanghullámokban egyaránt ott rejtőzik az égi szférák zenéje, a futurisztikus emberi intelligenciát feltételező, ám mégsem antropomorf robot és a pitagoreus világmodell. Bevallom, bölcsészként számomra baromi nehéz azonosulni ezzel az utolsó kitétellel, de nálam reál gondolkodásúbb emberek bizonyára élvezettel lamentálnak el a gépet működtető algoritmusokon. Viszont tényleg lenyűgöző, ahogy az ember odakuporodik egy kupac fémcső elé, ami hol a dervisek kerengő táncához hasonló forgásba kezd nyújtott "karokkal", a falaktól olykor csupán 10 centire, miközben a hangszórókból szóló hol klarinétosabb, hol zongorásabb, hol hegedűsebb hangminták úgy ölelnek körbe mint egy csinos multiplex 3D sci-fije.
Ha már kinetikus hanginstalláció, ide kívánkozik az angliai Ray Lee pár évvel korábban a Trafóban bemutatott Siren c. alkotása is. A sziréna-szimfónia 30 "fémszobron" elhelyezett, különböző hangmagasságú sziréna oszcilláló mozgása által elevenedik meg, amely a résztvevők térben való tetszőleges mozgása révén válik egyedivé. A minimalista elektronikus kórusmű - ahol a sötétben csak a forgó karokon elhelyezett piros lámpa körökké összemosódó fénye navigálja a hallgatót az éteri lüktetésben - bemutatásának eredeti helyszíne egy hidegháborús katonai hangár volt. Miközben ezt írom, beleborzongok a gondolatba, hogy mi mennyi mindennel tudta megdobni az a helyszín az előadást a visszhangtól a hatalmas téren át a életben maradást fenyegető, vagy éppen óvó, de mindeképp vészjósló szirénázásig.
Aztán ott a kérdés, hogy jó-jó, izgalmas kísérletek ezek, formabontóak is, de mondjuk akkor is ilyen lenyűgözőek lennének-e, ha nem látnánk, ahogy éppen létrehozzák tárgyukat, a harmonikus hangzatot. Ugyanis mindkét performansznak fontos eleme a vizuális benyomás, hiszen zajokkal reggeltől estig önkéntelenül is körbe vagyunk vége, olykor-olykor még némi harmóniát is fel lehet fedezni benne, de mégis a látványosságban testetöltő tudományos kísérlet az, amiből az egész művészi intenció merítkezik.
Utolsó kommentek