Ha az ember ateista, vegán, ráadásul még az alkohol sem hozza lázba, akkor a húsvétot aligha tartja a legértelmesebb oknak a családi összejövetelre. Na nem mintha különösebben számítana, hogy milyen okból gyűlik össze a família (kicsit olyan ez egyébként is, mint az ivászat, amire az öreg Bukowski szavai jutnak eszembe: ha valami jó történik, akkor azért iszol, ha valami rossz, akkor azért, ha pedig nem történik semmi, akkor azért, hogy történjen), de őszintén szólva most a legkevésbé sincs kedvem ehhez a felhajtáshoz. Egy ideje amúgy is elég kevés ember társaságára vágyom (ez észrevételeim szerint kölcsönös, amiben valószínűleg némileg közrejátszanak az első mondatban említettek), a természetbe viszont annál inkább, amire csak rátett egy lapáttal, hogy néhány nappal ezelőtt az unokaöcsémnek köszönhetően tudomásomra jutott, hogy létezik egy Szilasvárad nevű község az országban, ahol többek között az a hely található, amelynek a falméretű képe mellett aludtam egészen addig, amíg fel nem költöztem a fővárosba, és amiről valamiért soha nem is jutott eszembe, hogy esetleg meg kéne kérdezni apámat, nem tudja-e hol a fenében van.
Szóval amellett, hogy nyilván jó lesz sztorizgatni, enni és iszogatni mindenkinek a mindenkijével, leginkább azzal nyugtatom magam (azon kívül, hogy ennél nagyobb őrültségek is alapjául szolgálnak ünnepeknek), hogy úgyis rossz idő van, és már csak napok kérdése, hogy egy karácsonyi ajándékként várakozó Vonnegut, a nemrégiben megjelent Bukowski, vagy stílusosan a Walden társaságában töltsük-e el a délutánt egy fa tövében. A zene részemről sosem kérdés, ugyanis az alábbi dal nemcsak az egyik legkedvesebb a számomra (ezt azért félve írom le, mert ha valaki összeszámolja az ilyen megjegyzéseimet itt a blogon, félő hogy túl sokat talál), pont olyan erős hatással van a természet iránti rajongásomra, mint az Ante up a kosarazásra.