Vannak azok a lemezek, amiket számtalanszor meg lehet hallgatni, egymás után többször is, amikor csak eszünkbe jut, és minden alkalommal ugyanazt az élményt nyújtják. Ezekre az albumokra nem egy, vagy két jobb szám miatt emlékszünk, kulisszaként vannak a tudatunkban ami előtt vagy mögött egy-másfél órára szívesen elveszünk. Olyan reakciók megbízható katalizátorai, amik különböző szerek és segédeszközök nélkül alig beindíthatók, amiktől józanul is léggitárt ragadsz, vagy láthatatlan dobokat püfölsz.
Az egyik lemez, ami ilyen hatással van rám, már lassan egy éve őrzi ezt az előkelő pozíciót, kisebb-nagyobb darabokra oszlott személyiségem sztónerrockos különítményében. Az igazat megvalva nem is egy lemezről van szó, hanem kettőről.
Fogadjátok szeretettel a Farkasembereket.
Csend
függöny
torz gitár
népdalok
Tavaly nyáron hallottam először az akkor friss, most is ropogós Fain-t. Rátalálva ezzel a Wolf People-ra, akik sokkal inkább emlékeztetnek egy vidéki iskola dráma szakkörére, mint egy rock bandára. Zene-evolúciós besorolását tekintve progressive psychedelic folk rock-ot játszó négyes éppen ezzel a színházias játékkal éri el, hogy a 60-as 70-es évek hangzását nem reprodukálja, hanem életben tartja. Gerjedő hangszerek, mint színészek derűs és sötét emlékekkel hánytorgatják fel a múltat, miközben ego nélküli dalszövegek misztikus történeteket mesélnek.
A Fain fél perces kilépője fennakadás nélkül passzol a három évvel idősebb Steeple album nyitóhangjaihoz, és az ezt követő Tiny Circle furulyája és tüp türürüp-je pedig maradék méltóságunkat is elveszi mielőtt a szökédécselni küld a pszichedelia mezejére. Ezzel az átkötéssel egy olyan második felvonás kezdődik, ami nemcsak duplázza az élvezetet, de szükséges levezetése is az eddigiek által okozott eufóriának. Így lesz két album 17 számából megannyi kellemes délután.
Utolsó kommentek