Mostanában azt vettem észre, hogy egyre jobban vonzódom a diszharmonikus hangzásokhoz, annyira szép és tökéletesen tökéletlen. Még jobb, amikor nyúzzák a hangokat, hallani ahogy ég és szikrázik a villany az elektronikában, vagy ahogy szétszakad a hegedű vonója miközben az utolsókig feszülnek a húrok.
Tegnap a Nick Cave életének húszezer napját bemutató filmben is a mester minden lírai mélységein túl valahogy sokkal inkább élveztem Warren Ellis minden őrült és jófej pillanatát, ahogy beleéli magát és tényleg nem ismer határokat. A film zárójelenetének hangulata igazán maradandó nyomokat hagyott, ahogy a Jubilee Street levezetőjében Warren perceken keresztül kitartja és húzza a szebbnél szebb és fájóbb hangokat, és közben a hatalmas művészünk beleolvad a nagyvilágba. Erről sajnos nem tudok felvételt mutatni, de egészen hasonló hangulatot kelt a legutóbbi Jim Jarmusch filmnek a zenéje, a SQÜRL formációnak köszönhetően - amiben egyébként maga a rendező is játszik. A filmbe nem bonyolódnék most bele, de a zenéje annál emlékezetesebb, szinte az összes száma. Bár az albumot egybehallgatva eléggé összefolynak, de az egész leglényege ugyanez a szikrázó kiégés, miközben megpendülnek a lélek húrjai is - szinte a végtelenségig húzhatók a szenvedély és a szenvedés hangjai. A legfelüdítőbb szám pedig pont az, amelyik arra emlékeztet, hogy nem lehet állandóan érezni, és mindent benntartani, nem árt néha kiengedni és üríteni, hogy aztán újra erőre kapjunk: please feel free to piss in the garden.
Utolsó kommentek