Nagyapámmal beszélgettem a minap. Ő elég durva arc, van sztorija bőven (nem csoda, hisz 1926-ban született, s azóta történt egy s más). Meg a zenéhez is eléggé ért. Mármint ahhoz a zenéhez, amit ő zenének tart (ti. a komolyzenéhez, operához, ilyenekhez). De ahhoz így annyira, hogy meghallja, hol szorítja az opera-énekesnőt a ruhája, meg pontosan tudja, mikor fog valamelyik külföldön befutott sztár jobb híján hazatérni, mert az öregnek már feltűnik, hogy valami nem stimmel az illető hangjával. Olyasmi ő zenében, mint Ace Rodstein sportban. Mindent betéve tud, minden kis apróságot észrevesz - már-már illúzióromboló, ha egy hangverseny után elbeszélget vele az ember, mert első dolga, hogy felsorolja, mi minden hibádzott.

Ezzel együtt feltett szándéka, hogy megszerettesse velem a komolyzenét (amivel szemben nincs is igazából ellenvetésem), csak ezt közben úgy teszi, hogy kifejti igencsak lesújtó véleményét mindarról a többi zenéről, ami kívül esik az ő ízlésvilágán, és amelynek egy része mellesleg az én életem szerves alkotóeleme. És mivel ebben az esetben egy olyan ember szapulja szeretteimet, aki nagyságrendekkel jobban ért nálam a muzsikához (persze azért bőven akad efféle ember), illetve van például hallása, ilyenkor mindig zavarba jövök, hogy a zenék, amikről szeretek okoskodni, de legalábbis megosztogatni őket, valóban csak zajok volnának? Hogy ezek az általam csodált dallamok, riffek, szövegek kultúrtörténeti szempontból lényegében csak szemétként definiálhatók? És nemhogy a ma posztolt szám, de még a Doors vagy a Pink Floyd sem lesz sehol 2-300 év múlva, miközben Bach még akkor is él és virul majd?

Szerencsére azért van pár ellenvetésem. Egyrészt nem érdekel, hol lesznek ezek akkor - én most élek, és most kell tetszeniük. Ha egy zenekar életében egy jó számot tud összekutyulni, ami mondjuk összesen 25 perc örömet szerez nekem életemben, már simán megérte. Másrészt a nagyfater még mindig beatként hivatkozik a könnyűzenére (sugallva, hogy itt lehet némi generációs hézag), és amiket megvetendő példaként hoz fel nekem, azt a tévében látja (pl. Eurovízió, Megasztár és társaik), ilyenformán nem is tudom komolyan venni szavait, hiszen - minden tisztelettel, de - valószínűleg fogalma nincs arról, hogy mi minden történik manapság a zenével, ahogy arról sem, hogy én miket hallgatok. Nem azt akarom mondani, hogy ha tudna létezéséről, biztosan odalenne mondjuk a dark wave-ért vagy a pszichedelikus rockért, de tény: így esélye nincs észrevenni azt a rengeteg értéket és élményt, ami az ember fülére s sejtjeire vár. Mert élmény akkor is vár ránk, ha az imádott előadók kottát még életükben nem láttak, kedvenc számainkban pedig összesen két-három téma szólal meg, és a csávóknak egyébként sincs semmi hangja. Harmadrészt pedig még igazán vájt fülűeknek is (sőt, főleg nekik) illik meghallani a különbséget könnyűnek mondott zene és könnyűzene között, s nem egyenlőségjelet tenni mondjuk Matt Elliott és valami szakmunkás dubstep közé (noha egyébként utóbbinak is megvan a maga helye s ideje).

Úgyhogy ennek szellemében küldenék most egy kis egyszerű zenét (vagy ha úgy jobban tetszik, zajt) neked, papa, mert ez sem a tévé gagyijában, sem az Erkel Színház színpadán nem fog soha felcsendülni, és ha igaz (mert még ez se biztos), ez a banda már nem is létezik e néven (300 év múlva meg pláne nem fog), így valószínűleg nem is találkoznál vele. Pedig én szépészeti és kultúrpolitikai szempontból is azt mondanám e zenére, hogy

fasza.

Csak adj rá hangot bőven!

(amúgy elég Psychic Ills-es ez a muzsika, vagy hát a Psychic Ills Holly Roller-es, sose nem tudom, hogy van ez)