Van a fesztiváloknak egy ihletett pillanata, valamikor hajnalhasadáskor, illetve talán kicsivel utána, amikor az ember kellemes delíriumban, még kedvenc tudatmódosító szereinek hatása alatt őgyeleg a nagyrészt kihalt színpadok és fűben fekvő sorstársai között a derengő fényben. Ez az a pillanat, amit egyszerűen nem lehet, nem szabadna akármivel...
Várjatok, nem, inkább mondok másik példát.
A minap egyik éjszakáján egy balatoni vityilló kertjében álltam a még parázsló, de már kihunyni készülő, egyre kevesebb meleget adó tűz mellett. Hátamat elkezdte csiklandozni a hideg, én pedig megigézett tekintetemet a csillagokra szegeztem, mert a nagykörúti égbolt után már az egyébként azért még mindig jócskán fényszennyezett nyaralóövezeti is olyan látvánnyal szolgált, amire nem is annyira találok most szavakat.
És akkor ott ácsingóztam a Tejút egyik spirálkarján, belegondolva porszem-mivoltomba, ámulva a mindent felülmúló végtelenségre, s eggyé váltam a világmindenséggel, hogy megkezdhessem utazásomat az idő kezdetéig - majd ebben a pillanatban a közeli vurstliban valaki megnyomott egy play-gombot, és felharsant Nagy Feró meg a Nyolc óra munka.
Hát a kurva anyádat!
Ennél alpáribb módon nem is lehetne elpazarolni a minket körülvevő csodákat. :(
A most következő muzsikát emígyen azoknak küldöm, akik tudják, mire való egy csillagfényes éjszaka vagy egy derengő hajnal. (Ezek a bostoni fiúk biztos tudják.)
Utolsó kommentek