Kiscoelho. Minden őszinte és számító próbálkozásom ellenére sem sikerült éveken keresztül megértenem ezt a zenekart, sem azt az őrületes elragadtatást, ami őket fogadta és körülvette. Jó zenehallgató révén viszont nem adtam fel és újra meg újra nekifutottam, mert képtelen voltam felfogni, hogy emberek, akiknek igazán jó és számomra is mérvadó ízlése van, hogy a fenébe tudják ezt a szart meghallgatni.
A tagadhatatlanul „tökös“ és dögös, de irritáló és károgó, hisztérikus női vernyák és a langyosan dallamos, de akkoriban már újra feltörekvő és divatos okkult rock valahogy csak nem akart megnyerni. Az akkoriban némileg túlzás, de na. Jó néhány év eltelt így és nyugtáztam, hogy akármennyire akármi, akkor sem vagyok képes meghallgatni agyvérzés vagy kóros vérnyomás növekedés nélkül ezt a zenét.
Aztán fordult egyet az élet a szokott módon és megint felbukkantak a házam táján. Nem mondanám, hogy adtam még egy esélyt, mert nem, de az érthetetlenségnek köszönhetően a lejátszómba terelődtek újra, ahonnan aztán hónapig ki sem lehetett robbantani őket. Na, szóval így léphetünk túl az objektív szép és jó fogalmán gyorsan, ahogy azon is, hogy igen, nagyon divatos a sátán meg a véres kecskebőr, de. Nem akarom túlságosan részletezni, de a zenekar legnagyob hatása Roky Erickson, a banda szíve pedig Selim Lemouchi volt, ami már önmagában rohadtul (ok)kult. HAH!
Tehát, akit érdekel egy torz, vagy talán csak túlságosan realista, de mindenképpen hiteles figura szemléletmódja, annak szeretettel és tisztelettel (fel)ajánlom, most vagy pár év múlva, pont úgy, ahogy ő tette az életével.
Utolsó kommentek