Korábban már volt alkalmam kifejteni, hogy mit gondolok az IGÉNYES és MŰVÉSZI metal zenékről, tehát ezúttal mindenkit megkímélnék az önkényes fröcsögésemtől ezügyben. Itt ez a zenekar, ami persze túlmutat a műfaji határokon és azoknak sem kell bemutatni, akik óckodnak a KEMÉNYEBB műfajoktól (vagy legalább néhány órát töltöttek életükben egy bölcsész karon), pont azért, mert az Anathemaról beszélve is az első említendők között szerepel a fenti két jelző. Ennek ellenére – akkor meg mit okoskodok itt- sem utálom őket, sőt még posztot is szánok nekik sok évvel a „fénykoruk“ után. Rosszul sikerült matek dolgozatok, szomorú véget ért első vagy plátói szerelmek és küzdelmes tinédzser évek emlékét idéző, érzelmes zene, vagy leginkább kinek mi; egy az irritáló imidzsére a színpadon mindig rácáfoló és újra meg újra szimpatikussá váló társaságtól. Kellemes csalódás (nekem), de az Anathema akkori önmaga a nosztalgián és a végeredményében vígasztaló önsajnáltatáson túl is remek pillanatokat tud okozni, még most is, tessék kipróbálni.
Utolsó kommentek