minden napra egy zene

Sok megjelenthez hasonlóan én is inkább egy dubstep szettre számítottam, amikor 2010 januárjában elmentem meghallgatni a 2562 néven fellépő Dave Huismanst a Merlinbe. A csalódott arcokat látva kicsit úgy éreztem magam, mint pár évvel azelőtt Scubán a Mokka Cukába, ahol vagy egy órán keresztül Carl Craiget és hasonlókat pakolt, mire észbekapott, hogy egy dubstep bulin van. Szerencsére a Merlinben nem ez történt, hanem az egyik legenergikusabb szett, amivel valaha dolgom volt; azok, akik hozzám hasonlóan igencsak megörültek annak, hogy a hangulat jóval négynegyedebb, valószínűleg azóta is várják, hogy ez a srác ismét szétszedjen egy helyet nálunk.
Az A Made Up Sound néven is közismert Huismans lemezlovasként és producerként egyaránt kiemelkedő, sokoldalúságáról és tehetségéről könnyen meggyőződhet bárki, aki veszi a fáradságot és nekiveselkedik a 2008 óta igen szépen megnőtt diszkográfiának, illetve aki szerda este ellátogat a Lärm táncparkettjére. Azt hiszem nem tudok annál bátorítóbb ajánlást írni, minthogy kicsit arrébb Peanut Butter Wolfot hallhatnám először (Nosaj Thinghez már kétszer szerencsém volt). Azért itt van két Boiler Room mix a biztonság kedvéért: 1, 2.
Bár a Winamp Melodrama könnyen adná magát kedvcsinálónak (főleg, hogy pont a napokban szedtem le a Winampot a gépemre, hogy meghallgassak valamit a gépről, a franc se tudja hány hónap után), de túlságosan odáig vagyok az új A Made Up Sound EP-ért. Egyébként is aktuálisabb, de csak a mai napig, ugyanis épp megjelent az új album 2562 név alatt!

Rajtam kívülálló okokból a napom jelentős részében  olyan zenéket hallgatok, amiket önszántamból legalább közepesen messziről elkerülnék, de optimális esetben leginkább a létezésükről sem tudnék. És mikor végre önigazolhatnék, de minimum elméleteket gyárhatnék ezzel összefüggésben, érkezik a rendellenesség és gyorsan rámcáfol a megmagyarázhatatlan.

Annyi, megszeretem. Még csak fel sem tűnt, elszólt a fülem mellett, aztán mire észbekaptam, bekúszott a fejembe. És milyen jól tette. Szóval a rohadt életbe, itt van ni.

Egy rövid angol nyelvlecke részlet után, beindul Squarepusher aka Tom Jenkinson egy személyes drill&bass vs. jazz kombinációja, saját kezűleg elkövetett basszusgitározással, széttorzítással és egy csipet harmóniával, hogy legyen dal formája a dolognak, aztán szétesés...jó hallgatózást (többször)!!!

Brian Borcherdt nevéhez szólókarriere mellet több formáció is kapcsolódik. 2004-ben alapító tagja volt a torontói Holy Fuck instrumentális rock bandának a szintén Borcherdt által csiholt Dependent Music kollektíva keretein belül. Hot Carl Loves The Ladies, Trephines, Burnt Black, By Divine Right és a Junior Blue után a a 38 éves énekes-gitáros-billentnyűs új hagzásvilág felderítésére vágyott.

A kísérletezés eredménye lett a Dusted, egy jó értelemben zajos, minden végtagját használó kétszemélyes felállás. A Property Lines a 10 számos album legkapósabb darabja, már két hete nem megy ki a fejemból és alig vártam, hogy megosszam veletek.

Ezt a Where The Trail Ends sport-dukumentumfilm készítői is így érezhették, ezt választották a nyitójelentethez, és meg kell hagyni, igazán találóan.

Nincs is annál jobb, mint amikor két szertelen, a konvenciókra és az épp divatos irányzatokra fittyet hányó előadó egy szám erejéig összeáll, és ez az alkalmi összeborulás még jól is sül el. Sem a walesi Cate Le Bon, sem a seattlei Perfume Genius nem tartozik a könnyen beskatulyázható előadók közé. Cate Le Bont már méltattam egyszer tavalyi kedvesen csapongó albuma (Mug Museum) miatt, annyit elárulhatok, az a kiadvány azóta se nagyon került  le a lejátszómról.

Perfume Genius, becsületes nevén Mike Hadreas sem egy egyszerű eset, dedikált ő már dalt a magyar pornószínésznek, Miklós Árpádnak, és amúgy is alapból szereti provokálni az embereket kendőzetlen őszinteségével, és azzal, hogy nyíltan vállalja saját függőségeit, gyötrelmeit és nem utolsó sorban homoszexualitását. Ja, és ez talán az idei lemezén (Too Bright) jött ki a legjobban: piszkosul jó számokat ír.

Szóval kettejük találkozása egyszeri és szerencsés egybeesés, a kortárs popzene egyik igazán emlékezetes pillanata. Ritkán van ilyen, becsüljük meg.

Én a magam részéről most kicsit el, északra - oda való az én lelkületem.

Jó szokásomhoz, s mintegy képzavarokhoz való vonzódásom ékes bizonyítékaként ezt most egy déli, amerikai nótával ünneplem meg, amit küldök mindenkinek, akit (meg)érint.

Három nő és egy férfi hatalmas fekete gyapjú kucsmában ukrán népzenét művel, azt valami egészen őrült avantgárd módon teszik - leginkább az "etnokáosz" írja le a zenéjüket, ahogy a DakhaBrakha is ezzel a kifejezéssel definiálja magát. A zenéjük egy része abszolut tradicionális, a dalokat egyenesen az ukrán falvakból szerzik, ahol a falubeli nénik énekeit begyűjtik, s aztán kedvükre hangszerelik különféle műfajok keverésével. A legjobb, ahogy nyüstölik a csellókat és a tangóharmonikát, és megszólaltatják az érzelmes szláv néplélek hihetetlen mélységeit és energiáit, egyenesen bele lehet borzongani.

A DakhaBrakha a kijevi trafóban (Dakh kortárs színházban) alapult meg Vlad Troickij színházi rendező által - aki egyébként egy elég jó Anna Karenina adaptációt rendezett a Bárkában. Ennek köszönhetően a koncertjeiken színházi elemekkel keverik a performanszukat, hatalmas show-t rendezve, ha érdekel, a héten meg is lehet nézni a cafebudapest cirkusz sátrában.

iofferyoutheemptinesswhichyouseek

Ha még nem mondtuk volna: a lengyel lányok szexik.

Meg a zene is, amihez asszisztálnak.

Jelen esetben Kixnare-hez, azaz Łukasz Maszczyńskihez, a Czestochowából származó hip-hop producerhez.

A klasszikus hip-hop gyökerekkel rendelkező, Brainfeeder által is mélyen inspirált Kixnare korábban ismertebb/kevésbé ismertebb lengyel figurákkal dolgozott együtt, míg végül 2007-ben elérkezett ahhoz a ponthoz, amikor a Class of 90's c. projekttel, remixek készítésével megkerülhetetlenné vált a neve a hazai zenei szcénában. Innentől producerség, majd szóló lemezek. Eddigi két albumát, a Digital Gardent és a Redet is a varsói U Know Me Records dobta piacra. Előbbit 2010-ben, pont amikor a hip-hop bázisú Ju Nou Me Recordsból átvedlették magukat U Know Me Recordsra, úgyhogy a Digital Garden az egyik első szüretnek is tekinthető a(z) (újjá)születés óta. Bár az első albumot is elektronika-lágyító hangminták szövik át, olyan gyönyörűségekkel mint pl. a Tomorrow és a Rising Sun, a Red-en markánsabb lett az r&b vonal, ami egyrészt egységesebbé teszi a lemezt, másrészt meg amolyan California crusin'-osabbá. Mindenki eldöntheti - így a mai választások előtt - a saját szájízének PH értéke szerint, hogy tetszetősebb-e, avagy...Viszont a The Eraser így is elég jó.