Be kellet copypaste-elnem a nevét. Nincs skandináv billentyűzet leosztásom. A magyarra is mindig váltanom kell. De az legalább van. Csak az y-t és a z-t nyomom folyton félre.
17 éves, nőnemű, hétköznap Liverpool-ban hétvégén Leeds-ben él.
Néha, olykor, alkalomadtán, esetleg, hellyel-közzel, talán írhatnék valami zeneakadémikus elemzést is a hangzókról amiket két hetente pénteken posztolok. De minek tobzódom itt az idő-s-tárgyas jelzőkben, hisz legbelül már tudom, elemezni úgysem fogok.
Múlt szombaton Londonban volt alkalmam - Gaslamp Killer, Free The Robots és Lost Midas mellett - először élőben hallani az LA-i Brainfeeder műhely egyesült királyságbeli nagykövetét, Lapalux-t. Az este összességében remek volt, a producer Lost Midas-től vette át a pultot és azonnal varázsolni kezdett... Nehéz feldolgozni, hogy a teámat azóta megint itthon, az íróasztalomnál kell kortyolnom, így meg is hallgatom még párszor ezt a három az egyben - tracket tőle! Hol electronica, hol melankolikus, ködbe burkolózó jazzes elemekkel tűzdelt ambient bukdácsoló hip-hop beattel keretezve? Emberen végzett kísérlet bizonyítja, hogy ez még úgy is is gyönyörűséges, hogyha az alany náthától sújtottan fél fülére éppen nem hall rendesen!
"[...] Hatvanöt perc nagyon dallamos, remekül rendezett, pontosan vegyes, a szerkezete változatos elektronikus zene úgy hangzik, mintha jöhetett más művész. James az egész 90-es években volt hatással szivacs; része a zseni volt, hogy ő vett ötletek és szaladt őket a rendkívül sajátos szűrő. A bizarr kiemeli az volt, amikor letette a saját spin műfajok, így a dzsungel furcsább, pop felkavaró, és zongoramuzsika több gyönyörű. Szír is elnyeli különböző hangok, a loping breakbeat a drum'n'bass techno megfelelő a tippeket a disco, de sokkal finomabb módon. Ez egy módja annak, hogy más műfajok úgy tűnik, mintha az ő szolgálatukra fennálló az adott látomás. És ez egy magabiztos album pontosan azért, mert ez nem tudatosan feszegetjük. Az elektronikus zene egy erős ütemet nem szánt a táncparketten volt, ha nem találta fel ez a fickó, biztosan tökéletesítette őt. Tehát az első utazás vissza a pusztában, ő bizonyítja, hogy pontosan hogyan kell ezt csinálni. [...]"
(PF. G.T.)
Figyelembe véve, hogy nemrég napsütésre ébredtem és hogy az egész hetet pihenéssel tölthetem, semmi okot nem látok arra, hogy ne egy őrülten jó japán jazz darabbal kezdjem.
Okosan épülő/halkuló house nóta a 2013-as Londonból a Ghostly International kiadó prezentálásában. Fogyasztása éjszakai budapesti száguldozáshoz/háton pörgéshez/tetőteraszon való dorbézoláshoz kizárólag magas hangerő mellett ajánlott. Enjoy!
- Azt próbálod bizonyítani, hogy a világegyetemnek semmi értelme!
Minden anyag, minden energia, minden élet csak a Big Bang véletlen hibájából született. A táguló világegyetem végül össze fog húzódni egy szupersűrű fekete lyukba. A gravitációs erő olyan erős lesz, hogy mindent összesűrít, egyetlen zéró kiterjedésű pontba, aztán puff, eltűnik az egész.
Se tér, se idő, se élet, se feltámadás, semmi.
Nada, nulla, semmi, zéró!
- Elég!
Hogy hihetne bárki egy ilyen rémes dologban?
- Miért olyan rémes?
Én hiszek benne.
Semmi sem tökéletes.
Semmi sem tart örökké.
Semmiért sem kell aggódni, ha tényleg belegondolsz.
( Terry Gilliam: The Zero Theorem)
Az elmút hetekben az ősz eleji mélabú vetett árnyékot amúgy sem derűs hangulatomra. Gondtalan szomorúság és az elmúlás öröme keveredett bennem, feladásra és újrakezdésre vágytam, meg arra, hogy kiegyenesedjen az ilyenkor kissé görbülő hátam. Múló állapot; ököllel támasztom a fejem, amíg súlya el nem fáraszt, kérdések nélkül akarok választ, mennék ha lenne hova, megállnék ha a szél nem sodorna, követnélek ha nem jönnél vissza soha.
Régóta halogatom, hogy idebiggyesszek valamit minden idők egyik legjobb elfelejtett albumáról. Aztán rájöttem, hogy nincs tökéletes alkalom, így most jött el a pillanat, hogy megemlékezzek Bill Fayről, akinek a sztorija leginkább Rodriguezéhez, mindenki Sugar Man-éhez hasonlatos.
A 70-es évek elején, két nagylemez után dobta a kiadója, mivel üzletileg nem voltak sikeresek a kiadványok. Utána évtizedekig nem jelent meg semmi tőle, konkrétan eltűnt a színről, mígnem 2012-ben, már öregurasan, de ugyanolyan színvonalon tért vissza. Mai füllel érthetetlen, hogy hogyan dobhatták ki ilyen csúnyán Fayt a Deram kiadó vezetői, hiszen mindkét lemeznek (Bill Fay, 1970; Time of the Last Persecution, 1971) ott a helye a poptörténelem legfelső, csak megunhatatlan klasszikusokat tartalmazó polcán, mondjuk Robert Wyatt és Nick Drake között.
Nálam a második lemez ütött be, bárhol, bármikor jó meghallgatni. Olyan, mintha Fay és zenekara kisujjból rázta volna ki az egészet egy őszi, borongós londoni délutánon, pedig ez egy nagyon finoman komponált dalgyűjtemény, jazzes, pszichedelikus betétekkel megtűzdelt nagybetűs dalokkal. Bármelyik számot kirakhatnám, de végül azt választottam, amiben olyan jó együtt énekelni hősünkkel, hogy:
Christ or Hitler? Chris or Vorster?
Christ or all the Caesars to come?
That's the choice, that's the choice
Sooner or later
Utolsó kommentek