minden napra egy zene

Tegnaptól hivatalosan is itt a tél, startol a black metal idény.

Az apokaliptikus death-rock talán némileg túlzás, de a jólesően könnyed poszt-punk már szinte fedi a hallhatóan The Smiths, (Morrissey,) Misfits, (Danzig,) Peter Murphy és Joy Division (+...) rajongó kompánia munkásságának nedves, fehér gyümölcsét. Lefölözésről szó sincs, de szórakoztatóan és garantáltan laktózmentes.

Talán nem köveztek meg, ha azzal a sorral nyitom mondandóm időnként velem bizony előfordul,hogy valami feel good  filmre vagy zenére vágyom. Ezért ma elmentem a moziba egy, a kritikusok által ebbe a kategóriába sorolt filmre és be kell vallanom a film megnézése után I didn’t feel good at all.

Így hazatekertem és tovább kutakodtam mitől érezhetem magam jobban. Beraktam a szokásos köreimet, nagyokat hallgattam, kibontottam egy üveg bort majd rágyújtottam az utolsó utáni cigire és figyeltem magam.

Egy idő után rádöbbentem, a szokásos köreim sem segítenek. Átkapcsoltam egy rádió-ra, hogy ha magamtól nem megy talán másoknak sikerül.

Már legalább másfélórája szólt a zene de nem történt semmi változás bennem. Még mindig nem voltam jól.

Aztán valahogy a playlistre került ez.

A lejátszási listát böngészve látom, hogy másoknak is kell ez az érzés olykor. Leküzdve velem született sznobságom és nem törődve a tömegek által kedvelt ezért nekem nem kell érzéssel megpróbáltam nem gondolkodni tovább és csak egyszerűen jól érezni magam. 4perc 2 másodpercig sikerült.

PS. A zenekarról olvasgatva elémkerült hogyan találkoztak. Az egyik fiútag meglátott egy képet a lánytagról a facebookon, ahogy ő -azaz a lány- gitárral a kezében pózol valami fürdőszoba tükör előtt  és megkérdezte tőle van-e kedve kooperálni.  Azthiszem én is kooperálnék ezzel a hanggal. Gitárral vagy anélkül.

kép: factmag

Az év vége mindig a nagy visszatekintések, kiértékelések ideje, így most meg is ragadnám az alkalmat, hogy egy zene erejéig tisztelegjek Tessela előtt. A fiatal producer úgy  porolta le a 90-es évek ős-jungle hangzását vagy éppen vette elő a koszos techno hatásokat, hogy eközben mégsem támad az az érzésem, hogy amit hallok, az csak utángyártás vagy két lépésnyi távolságból szemlélt vicc, irónia lenne. 

Ha idén megfordultál bármilyen basszusközpontú elektronikus zenékre szakosodott bulin, vagy belefutottál ilyesfajta dj-szettekbe a fesztiváloktól a rádióműsorokig, akkor jó eséllyel „megvolt” a Hackney Parrot is. Az egyenesen a táncparkettre teremtett track hozza a hangulatot, nagyon nehéz minimum bólogatás nélkül végighallgatni. Ezek után már szinte az lett volna meglepő, ha a Hackney Parrothoz nem készül Special Request remix. Ha az Untitled "hozott ide", könnyen érhetnek meglepetések: Special Request Paul Woolford egy másik énje, a laza house helyett itt fülest adnak a törtek és basszusok, amiket bármelyik 90-es évek beli rave-n megirigyelnének.

Erre pedig egy viszonylag friss RinseFM-es R&S Records műsor, amit Tessela is erősít egy vendégmix erejéig! 

VILÁGKLASSZIS!

minden más irreleváns...

(Már a plázában eltöltött két és fél perc is elég volt most ahhoz, hogy felderengjen előttem a kérdés: vajon létezik-e pénzsóvárabb annál a zenésznél, aki karácsonyi dal megírására adja a fejét? Mert igazából a recept elég egyszerű: össze kell tákolni valami olyan fenyőízű dallamot, ami bele tud olvadni egy hipermarket vagy egy bizsubolt decemberi levegőjébe, amit le lehet játszani a szórakozás egyik legalantasabb formájának helyet adó céges karácsonyi bulikon, ami beeszi magát fülünkön keresztül agyunk dúdolásért felelős központjába, és ami mindezek által évtizedekre biztosítja ennek a muzsikusnak az apanázsát. Szóval nem, nem, valószínűleg nincs pénzéhesebb ezeknél az előadóknál, akik ezáltal természetesen ki is írják magukat a művészvilágból azon nyomban. Na, kimorogtam magam.)

A mai poszt egy mindenki más számára tökéletesen érdektelen, számomra viszont érdekes összefüggésen alapszik: éppen aznap, mikor legyűrtem Kafkának A kastélyát (vagy hát ő gyűrt le engem - nézőpont kérdése), akkor futottam bele a Breaking Bad Kafkaesque cimű epizódjába, ami mindjárt ezzel a kedves muzsikával indult. Kafkai élményekből emígyen boldogan telítődtem, azóta is bolyongok útvesztők tömkelegében. (Kafkai élményhez lásd még az Annie Hall megfelelő jelenetét.)

Ami a Breaking Badet illeti: tudom, hogy kicsit le vagyok vele maradva, de mentségemre szóljon, hogy a Szomszédok és a Csengetett, Mylord? óta nem szerettem bele igazán semmibe, nem pörgetek egyszerre négyöthathétnyolc szériát, nem vagyok különösebben rácsavarodva a sorozatnézésre (normál körülmények között maximum étkezéshez és alváshoz alkalmazom őket, és már akkor se sokat, és akkor se sokszor). De a BB tényleg jó. Mindenesetre szerettem volna folytatni a hagyományt, miszerint a meth-főzős teleregényben felcsendülő dalok közül csemegézünk, és akkor hirtelenjében hallottam ezt itt, melyet azóta is dúdolok.

Last Christmas és a többiek így hát bekaphatják, alulmaradtak.

Eredetileg valami jó magasan szárnyaló bpm-mel rendelkező technót terveztem, egyrészt mert rég volt, másrészt pedig mert hétvégén kaptam belőle bőven, így neki is indultam a Bas Mooy - Karenn - Reeko vonalon, végül a mindenféle jósághoz zseniális kis videókat készítő the29nov csatornán kötöttem ki, ahol meglepődve láttam, hogy 8 hónapja nem történt frissítés. Az utolsó feltöltés viszont annyira levett a lábamról, hogy muszáj lett lejjebb adnom a sebességből, de hát valljuk be, hétfő reggel ez talán nem is olyan nagy hiba. A legjobb hír pedig az, hogy a vizuált jegyző srácok nem hagyták abba, csak költöztek. Az előadóról nem tudok nyilatkozni, friss első lemezes a Mathematics-nél, és ha ilyen a teljes anyag, akkor mindenképpen megéri figyelni a nevére a jövőben is.

Ütemesen lüktető fejfájást, kánonban zavarodott szívverést imitáló vagy előidéző vasárnapi Dominick Fernow.  Illetve rohadtul nem. Viszont akárhány megint után is lehet várni, hogy mi lesz a folytatás.

megint.

A négy gerezd alkotta elektromos narancs is van annyira jótékony hatással az emberre, mint citrusféle társa.

 a legfémesebb reggae dukál mára.