(Már a plázában eltöltött két és fél perc is elég volt most ahhoz, hogy felderengjen előttem a kérdés: vajon létezik-e pénzsóvárabb annál a zenésznél, aki karácsonyi dal megírására adja a fejét? Mert igazából a recept elég egyszerű: össze kell tákolni valami olyan fenyőízű dallamot, ami bele tud olvadni egy hipermarket vagy egy bizsubolt decemberi levegőjébe, amit le lehet játszani a szórakozás egyik legalantasabb formájának helyet adó céges karácsonyi bulikon, ami beeszi magát fülünkön keresztül agyunk dúdolásért felelős központjába, és ami mindezek által évtizedekre biztosítja ennek a muzsikusnak az apanázsát. Szóval nem, nem, valószínűleg nincs pénzéhesebb ezeknél az előadóknál, akik ezáltal természetesen ki is írják magukat a művészvilágból azon nyomban. Na, kimorogtam magam.)
A mai poszt egy mindenki más számára tökéletesen érdektelen, számomra viszont érdekes összefüggésen alapszik: éppen aznap, mikor legyűrtem Kafkának A kastélyát (vagy hát ő gyűrt le engem - nézőpont kérdése), akkor futottam bele a Breaking Bad Kafkaesque cimű epizódjába, ami mindjárt ezzel a kedves muzsikával indult. Kafkai élményekből emígyen boldogan telítődtem, azóta is bolyongok útvesztők tömkelegében. (Kafkai élményhez lásd még az Annie Hall megfelelő jelenetét.)
Ami a Breaking Badet illeti: tudom, hogy kicsit le vagyok vele maradva, de mentségemre szóljon, hogy a Szomszédok és a Csengetett, Mylord? óta nem szerettem bele igazán semmibe, nem pörgetek egyszerre négyöthathétnyolc szériát, nem vagyok különösebben rácsavarodva a sorozatnézésre (normál körülmények között maximum étkezéshez és alváshoz alkalmazom őket, és már akkor se sokat, és akkor se sokszor). De a BB tényleg jó. Mindenesetre szerettem volna folytatni a hagyományt, miszerint a meth-főzős teleregényben felcsendülő dalok közül csemegézünk, és akkor hirtelenjében hallottam ezt itt, melyet azóta is dúdolok.
Last Christmas és a többiek így hát bekaphatják, alulmaradtak.
Utolsó kommentek