Ritkán szoktam a zenék hallgatása közbeni random képzettársításaimat „ráerőltetni” a kedves olvasóra, de szerintem valahogy így lehetne leírni a Motion The Dance-t: Az elején azt gondolnád hogy kényelmesen hátradőlhetsz és lazíthatsz. Álomszerű hangulat, mintha egy napsütötte tisztáson járnál. Majd később rájössz hogy lépre csaltak, ha úgy tetszik ez csak egy hosszúra nyúlt intro: „Besötétedik" és a nyájas lombok közül egyszer csak vérfarkasok szempárjai kezdenek csillogni. A nyugalmas kezdésre szinte észrevétlenül kúsznak be az ütemmel együtt a koszos, agresszív, kicsavaró hangok, amikről eszembe jut a 2000-es évek eleji szeletelős techno, de akár az akkori durvulósabb dnb vonal, például a Bad Company is. Az összhatás eközben valahol mégis mély és "kifinomult" is egyben. (A Motion The Dance-szel együtt a Change In A Different Environment –című EP másik oldalán megjelent Luminous is hasonló mintát követ.)
Untold egyébként a londoni Hemlock Records egyik alapítója. A kiadónál jelent meg James Blake több korábbi dolgozata, de a Mount Kimbie, Ramadanman azaz Pearson Sound, Pangaea, Randomer és Cosmin TRG is a Hemlock - tablón figyel.
Azt hiszem, veszem magamnak a bátorságot, vagy legalább a fáradtságot, s a Perseidák meteorraj tiszteletére az eseményhez (ti. az őrült csillaghulláshoz) minden szempontból dukáló muzsikát ágyazok most ide. Pont elég hosszú ahhoz, hogy ne férjen bele egy kávé- és cigarettaszünetbe, nem javaslom tehát, hogy napsütötte délelőtti órákon lássatok neki a hallgatásának. (Hulló) csillagok alá kifeküdve viszont annál inkább eléri a kívánt hatást, ezt garantálom.
Sőt, dupla aktualitása is van ennek a zenének, mert a pszichedélia egyik elhivatott európai zászlóvivője, avagy zászlóshajója (amely csak valami fatális tévedésnek köszönhetően nem szerepelt eddig a blogon) épp a napokban turnézik az országban. Tegnap Pest, ma Szeged - úgyhogy végre és lassacskán kezdünk elkényeztetődni, azt hiszem. Utóbbi állításomnak igazi oka pedig, hogy például októberben a Psychic Ills is tiszteletét teszi a Székesfővárosban, mely ténynek csak örülni érdemes.
Igencsak meghálálja magát, ha az ember tesz egy kis rendet a közösségi oldalain. Az egyik leghasznosabb facebook listámon például azok az ismerősök szerepelnek, akikkel bár az utcán legfeljebb csak véletlenül találkoztam eddig, a hétvégi koncerteken és bulikon mindig úgy örülünk egymásnak, mintha kizárólag emiatt látogattuk volna meg a rendezvényt. Ebből kifolyólag pedig ezek az emberek természetesen nem mindennapi zenei ízléssel rendelkeznek, így ennek a listának köszönhetően egyrészt nem maradok le egyetlen valamirevaló esemény híréről sem, másrészt töménytelen jó zenéből válogathatok, ha épp nem tudom mit hallgassak. Megvannak a felelősei a legújabb megjelenéseknek, az ezer éve nem hallott régi kedvenceknek, illetve az ez meg mi a fene és hogy nem ismertem eddig? zenéknek. Na, a Meridian Brothers pontosan az utóbbi kategóriába tartozik, így ennek megfelelően túl sokat nem tudok hozzátenni azon kívül, hogy a vizuál zsenialitása a hanganyaggal versenyez.
Ernyedt kiábrándultságtól csöpögő, a foghíjas macskakövön magányosan botorkáló részegség eszményi partnere (lehet) az (ilyenkor különösen) eltökélt öntudatra ébresztő francia Dernière Volonté, vagyis Geoffroy D. egyszemélyes projektje (khm, Pierre Pi. segédkezésével). A mára könnyen emészthetően primitívvé puhuló, eközben egyre inkább a Position Parallèlere emlékeztető militáns szintipop, fennkölt vérszegénységgel vet árnyékot vasárnap is a hallójáratokra.
A holnapi posztot beelőzve, engedtessék meg ma is egy csipetnyi, a fantasztikkus Derniére Volonté-t alkotó Geoffroy D és Pierre Pi projekttől, békebeli hangnemben persze. A La Forme Lente által kinyomott válogatás (amin -többek között- e szám is fellelhető) meg egyenesen pompás.
Pedig a számait - a Cocain-t feltétlen - mindenki ismeri.
Ő találta fel a Tulsa-hangzást, ami olyan, mintha a country és a krautrock egyéjszakás kalandjából származó, örökké másnapos zabigyerek lenne -, és talán ő is volt ennek az irányzatnak az egyetlen hiteles képviselője.
Mivel már dobálom ide- oda / rakosgatom-gatom-gatom a porosodó papírokat az irodai asztalomon a hétvégi berlini "nyaralásom" előtt, ehhez muszáj volt egy szuper aláfestő zenét választanom. Mondjuk ez az új Maya Jane Coles klipp pontosan passzol ide, melyet a Comfort című albumáról loptam. Egészen friss "az anyag", júniusban adták ki, szóval már esélyes, hogy minden zeneszakértő haverunk hatszor már végighallgatta. Viszont a Burning Bright klippjét talán még nem látta! Ha nem lenne elég a kisasszonyból, itt van még a zsebemben az XLR8R-es podcast, amit szintén júniusban ő "vett kezelésbe". Éljenek a lányok!
Emlékeztek a medvedisznóemberre? Aki ugye félig medve, félig disznó, félig ember.
King Khan, polgári nevén Arish Ahmad Khan, amolyan indiaikanadainémet. Félig kanadai, félig indiai, félig német. A lemezborító alapján a gyanútlan hallgató egy jóféle Gettómilliomos-utánérzésre számíthatna, de hát itt szó sincs Bollywoodról, King Khan és német (!) társai olyan zenét játszanak, amit Tarantino keres a lemezgyűjteményében, csak sosem talál.
Szinte el is felejtettem, hogy egy rockzenekar iszonyat szórakoztató is lehet. Már csak azt a pocakot kéne tovább növeszteni.
(Ha tetszik a dolog, az élő fellépésekről készült videókat tiszta szívből ajánlom.)
Reggel 7 óra van. Perzselő, nyári és szemfájdítóan szikrázó. Az ablak éles szélű geometriai formákra szabdalja a beözönlő napfényt, amit csak a meglebbenni is lusta függönyök lágyítanak valamelyest. Két öntudatlan forma: kis kifli, nagy kifli. Megnyugvás, biztonság, közelség.
Képzeld azt, hogy szombat van. Ideális esetben semmi sem kötelez arra, hogy ilyenkor kimássz az ágyból, hacsak nem olvadsz le róla automatikusan a hőre lágyuló műanyagok prototípusát is meghazudtolva.
Bűnbánattal átitatva elkúszol a légkondiig, majd később, az ilyen berenedezéssel nem rendelkező szomszédok szeme elől igyekszel tízahuszonharmadikon fénysebességgel elillanni. Az On gomb megnyomása alatt elhadarsz három mea culpát a jegesmedvékért. Pár perc múlva érzed, ahogy kezd visszaszivárogni beléd az élet. Körbenézel: rakoncátlan textilek, hattyúnyakat elfedő, váll körül tekeredő, pajkos vöröses hajtincsek, a csípő és a derék íve, a boka kecsessége. Jó, hogy van kihez odabújni, együtt élvezni a szűrtfény-terápiát, és közben megváltóként gondolni erre a gépezetre, a jól induló napra.
Valahogy ezzel a nehezen elviselhető hőséggel és hűvösségre áhítozással tudnám leginkább érzékeltetni a műfaji korlátoltságomat is. Legyen a párhuzam egyik fele az rnb és a kinti napfény, a másik fele pedig a hűsítő elektronika, vagyis a légkondi. Maga a zenei élmény pedig az egész szombat reggel, így pőrén. Előbbi kategória pont annyira lételemem, mint dalisan elfolyni az aszfalton hőségriadóban. Nem tudom, ki hogy van vele, nekem zsigerileg nehezen passzol össze az akár Kunderával akár Parti Naggyal kitűnően aposztrofálható, a hetet végigrobotoló, groteszkségében is megindító közép-európai, poszt-szocialista lét és az innen több, mint tízezer kilométer távolságból a helyi hip-hop kultúrát közvetítő - sajnos gyakran sztereotípiákra redukált - amerikánus lájfsztájl. Persze ott sem minden fenékig 24 karát, de a műfaj olajos bőrfelszínű, szexi lányok által testes erotikába füllesztett, a pornó kategóriájában is többé-kevésbé helyt álló klipjei honi viszonylatokban leginkább egy Ózd-Budapest ékes-fényes MÁV személykocsi műbőr üléseihez tapadó, izzadságfürdőben úszó, centrál nyolckerbe torkolló multikulti élményre fordíthatók le.
Akik hasonlóan nehezen boldogulnak a műfajjal, valódi felüdülést jelenthet Shlohmo neve. A Los Angeles-i srác karrierjében ugyanis a hip-hop, rnb trekkek remixelése fontos állomás volt.
A fenti remix búgó mélysége, apró kis nyögdécseléssé szaggatott vokálja mintegy jótékony vizes lepedőként burkolja be a már-már túlfeszülő zenei tűréshatáromat, s teremti meg ezáltal azt a légkört, amit bátran merek intimnek nevezni. Shlomo első, Bad Vibes című LP-je (2011) pedig képes ehhez a pillanathoz egy majdnem egy órás settinget adni. A különös, sokszor éteri, alig hallható, néha piszkos mélyekkel keveredő textúra hangulatteremtő erejében ha már csak távoli emlékként is, de ugyanúgy ott nyújtózik a kísérleti hip-hop visszhangja, mint az az álmos, összebújós szombat reggel.
Utolsó kommentek