minden napra egy zene

Lemmy, az Isten szerelmére!

Parancsoljatok!

Tragikus sorsú zenész(ek) szinte(/i) aláfestőzenéje egy nyolcvanas évekbeli francia rajzfilmsorozathoz, puha dallamokkal és éles meglátásokkal, (most) Nine Inch Nailsszel turnézva.

Te nem tudsz semmit, pedig azt gondolod. Ő csak csinálja, talán azt hiszi, de nem ismeri ezt. Én úgy csinálok, mintha nem tudnám, pedig azt hittem. Te meg, nem te és nem is ő, fogalmad sincs.

Vagy nem. De.

De talán ..."ő tudja, hogy mi tudjuk, hogy ő tudja..."

Bábel tornyát Babilonban akartuk megépíteni. Addig az emberiség egy nyelvet beszélt. De mint mindig, már teremtésünktől kezdve túl nagyra vágytunk, az Istenhez vezető utat akartuk  leegyszerűsíteni. Az utat amiről akkor tértünk le amikor letéptük az almát és beleharaptunk. Rágás közben jöttünk rá, hogy ez így nem jó. Már késő volt. Nem tudtunk utána megszólalni.

Azonban hitünk erős maradt és előre vitt minket, megtaláltuk a kiskapukat. Ha nyelvünk nem lehet közös, hát teremtünk együtt egy újat amivel érzéseinket tudjuk kifejezni. Elkezdtük püfölni a kidöntött száraz almafákat, sípokat faragtunk belőlük, állatok szőrét kötöttük rájuk, hogy ha fáj, hogy ha örül a szív, de ezt elmondani nem lehet mert a másik nemérti, mert már nem beszélünk egy nyelven, mégis megérezze hogyan dobban az, a testbe rejtve.

A zajjal a csendet űzzük el. A csend az elmúlás “soundtrack-je”. A zene a létezésé.

A híresztelésekkel ellentétben a jungle igazából sosem halt meg! Egy jó ideje újra „benne van a levegőben”, még ha nem is teljesen ugyanúgy. Akad is mindjárt egy kitűnő friss példa erre. A Headhunter alteregóval bemutatkozott, azóta inkább Addison Groove (a Footcrab  megvan?) alias alatt tevékenykedő angol mellé a honfitársa, a most igazán kurrens Sam Binga társult. Méghozzá egy elsőosztályú közös EP-n, ami nem is akárhol, hanem a Modeselektor 50 Weapons kiadójánál jelent meg. Na, ez nem az a kiadvány, amit az egy húzó track és több töltelékzene sémára építettek fel, a négy közül egyik megfejtés jobb, mint a másik. Az Ol Man Ek is egy jól eltalált hibrid, amiben a négy zene közül visszhangokkal, itt-ott csepegtetett női vokáltöredékekkel megspékelve talán a legerősebben köszön vissza a 90-es évek jungle-je, a természetesen az egész EP-n fellelhető vágtázó ütemű juke hangzással kikeverve. Engem megvettek kilóra!

...egy orgánum, amit évtizedek gyötrelmei, a meghasadt elme kombinatórikus zavara (ami 13 emelet mélyről liftezett vissza az életbe) szakítanak fel a torokból.

És a tekintet...három élet

és ahelyett, hogy ódákat zengenék róla, sokkal inkább nézzétek meg a kép alatti filmet nem másról(a). 

Talán (most nem is emlékszem hirtelenjében) már meséltem arról, hogy mit gondolok úgy általában a hangulatról vagy a dolgok hangulatteremtő erejéről meg az effélékről. Mert ha valakinek lenne szándéka, gusztusa megkérdezni tőlem, hogy ugyan, te mit szeretsz az életben, akkor alighanem az elsők között bukkanna fel a hangulat a válaszként átadott listában. Mert a szavakkal nehezen leírható, de itt belül annál intenzívebben megélt, akár kellemes lúdbőröztetéssel kísért hangulat az, ami engem boldog emberré tud csinálni. És hát a jó hír az, hogy ez a valami bármilyen körülmények között felbukkan, körülvesz, bemegy, ott marad ésatöbbi. A kérdésre pedig, hogy most ebben mi a jó, értelmes felelettel már nem szolgálhatok, mert az ember ugye vagy érzi ezt az izét vagy nem. Mit szeretek bámulni a hőerőmű kéményein a sötétben? Szerintem ez tökegyértelmű.

Vannak aztán ilyen-olyan hangulatteremtő alkotások, amelyeknek életem meghatározó momentumaiban kell megjelenniük, s akkor minden rendben lesz. Sokszor ezekre a pillanatokra rá lehet segíteni azzal, hogy igyekszünk úgy elrendezni az eseményeket, hogy éppen tökéletesen passzoljon minden. Hadd mondok egy-kettőt! (Csak hogy lássátok, milyen olvasott és nézett vagyok.) Például annak idején egy szakajtás után volt remek választás Rubin Szilárdtól a Csirkejáték (igaz, mélyítette a depressziót, nadeakkoris) vagy Kunderától a Nevetés és felejtés könyve. Utazáshoz olvassátok az Egymáshoz tartozók harmadik részét (Háy János). Krasznahorkaiba novemberben, legkorábban októberben kezdjetek belemélyedni.

És hogy aktuális legyek (mert bár tudom, keddre itt a front, e sorok írásának idején nincs ennél fullasztóbb aktualitás), a kánikuláról is eszembe ötlik néhány, egymástól totálisan független dolog: Spielberg legjobb filmje, a Párbaj, a Swimming Pool című Ozon-thrillerszerűség, melyben az a Charlotte Rampling játszik egyébként, aki mostanában Dexter mellett tűnik fel a sorozatgyilkosos teleregényben. A Lugas időtlen című novella Parti Nagytól. Vagy itt van a Mario és a varázsló, aminél meg még nem sok jobbat olvastam. Mind nyár. Esetleg annak árnyoldalai vagy árnyas szépségei.

Meg itt van ez a zene a brooklyni desert-psych duótól (mennyire jó már ez a stílusmeghatározás!), amely egyrészt egészen vadonat, másrészt belekapott a lelkembe, és elképzeltem rá mindenféle lassúzást meg csókolódzást leányokkal azon melegében.

Befejezem, mert ahogy rövidülnek a nappalok, úgy rövidülnek a bekezdéseim is.

(Epilógként annyit tennék hozzá, hogy ha akad, aki véletlenül viszonylag rendszeresen olvas engem, biztos unja már a duzzogásomat, de akkor is elmondom újra, hogy a magyar, egyébként nem is olyan rossz koncertfelhozatalból milyen fájdalmasan hiányzik egy bizonyos szegmens, s mennyire fel se merül senkiben, hogy elhozzanak olyan, psy-skatulyába sorolható zenekarokat a székesfővárosba, akik nem mellesleg egyébként éppen errefelé, a volt szocialista blokkban turnéznak, csinosak, jóképűek, ügyesek. De most komolyan, miért? Mire meg talán és esetleg eljutnak ide, kiégnek, megöregszenek, unalmasak lesznek. Mint én.)

Ty Segall, ennek a pár éve berobbant kvázi-színtérnek az atyaúristene, szerényen int, majd gitárral a nyakában beül a toldozott-foltozott dobok mögé, hogy amolyan one man band-ként bemutassa ennek az egész San Francisco-i garázsforradalomnak az esszenciáját. Így kezdődött. Másodszorra jön vissza a Thee Oh Sees, udvariasan elnézést kérnek a hangmérnöktől, hogy tovább dolgoztatják a megbeszéltnél, aztán ahogy belekezdenek, már csak azt veszem észre, hogy az épp előttük játszó Warm Soda zenekar énekesét tartom a fejem felett. Így végződött. Hogy a kettő közötti még mi minden történt a párizsi  City Sounds Festival-on, nos, erről szólna ez a beszámoló-féleség. A számcímek felsorolását ígérem hanyagolni fogom.

 Az már nyilván az eddigi bejegyzéseimből (pl. Ty Segall, Thee Oh Sees, Shannon & the Clams, Sonny & the Sunsets) is kiderült, hogy ennek a San Francisco-i független rock színtérnek a térhódítása az egyik legszimpatikusabb tendencia számomra az elmúlt évek zenei történései közül. De mivel már más kolléga is mutatott erre utaló jeleket (White Fence, Moon Duo), talán nem túlzás azt állítani, hogy ez egy 100%-ig egyzene-kompatibilis zenei esemény volt. Voltam már egy hasonló rendezvényen Hollandiában, de ott egy napba annyi torzított gitárhanggal támadó zenekart sűrítettek bele, hogy a végére tényleg alig lehetett megemészteni a látottakat, hallottakat. Így aztán kifejezett örömmel töltött el, hogy a City Sounds szervezői két napra bontották a programot, mindkét nap három-három fellépővel – ennél többre aligha lett volna szükség. Mondanom sem kell, felesleges a minőség hiányosságait a mennyiséggel kompenzálni, ez talán a legtöbb itthoni, külföldi fesztivál hibája, főleg a Sziget szervezőinek röhejes („mi meghívtuk őket, de nem jöttek”) listája után kívánkozott ki ez belőlem. Nem újdonság: ha van egy érvényes, kellően divatos, tehát eladható koncepciód, akkor elég hozzá akár hat zenekar is, hogy az sikeres legyen. A City Sounds koncepciója pedig elég egyszerű, de annál ambiciózusabb volt: a '67-es Monterey fesztivál hangulatát 2013 Párizsában megidézni, mindezt csupa Bay-Area-beli zenekarral. Erre aztán velem együtt, a helyiek is kaptak, a Párizs egyik kulturális központjában, a Le 104 -ban (két koncert között akár egy Keith Harring kiállítás-megtekintés is belefért volna) megrendezett fesztiválra 4 nappal a kezdés előtt minden jegy elkelt. Ahogy az várható volt, a tini-hipszterek és az 50-es éveiket taposó, tiszteletet parancsoló szakállal rendelkező Doors, Byrds, Hendrix rajongók is előbújtak az eseményre. Egyedül csak a helyszín sterilsége aggasztott, aminek a csúcsa az volt, hogy a koncertteremben nem lehetett italt fogyasztani… Aztán persze erre is lett megoldás, de most már tényleg jöjjön a lényeg.

Sok helyen létezik nyilván független rockzenei színtér, hogy miért pont épp Los Angeles és San Francisco a két regnáló fővárosa a műfajnak, annak nyilván bonyolult és összetett okai vannak. Abban azért egyetérthetünk, hogy egész egyszerűen rengeteg jó zenekar érkezett onnan viszonylag egy időben, és ez egészen odáig vezetett, hogy manapság már elég ha az unokatestvéred a környéken lakott egy évig, már akkor is illik odabiggyeszteni a zenekarod biográfiájába, hogy „a San Francisco-i zenei színtér is hatott ránk”. De ami a sikerhez vezető úton még ennél is fontosabb tényező lehetett, az a hitelesség kérdése. Ebben az interjúban a City Sounds előtt egy héttel a White Fence nevű projektjével otthon is fellépő Tim Presley azt mondja, hogy „ (…) az embereket sem lehet túl sokáig ámítani. Egy idő után mindenki tud különbséget tenni az ártatlan, megcsinált zene és az őszinte rock and roll között.” És így utólag nagyon úgy tűnik nem a levegőbe beszélt Presley, mert a most látott zenekarok valódi közösség benyomását keltették. Mitöbb, közülük többen is saját kiadót üzemeltetnek (Presley a Birth, John Dwyer a Thee Oh Sees-ből a Castle Face, Matthew Melton a Warm Soda-ból pedig a Fuzz City kiadó alapítója-vezetője), emellett rengeteg másik zenekarban is játszanak, és simán beugranak játszani akár a másik bandájába is (mint ezúttal Ty Segall basszusgitározni a White Fence-be). De ami mindezek mellett most itt a fesztiválon mutatkozott csak meg igazán, és ami még szimpatikusabbá tette ezt a szedett-vedett gyülekezetet, hogy szinte kivétel nélkül mindenki végignézte a többiek koncertjét, sőt, mint már a bevezetőben megpendítettem, volt, aki nem restellt akár a közönségbe ugrani a színpad oldaláról - csak úgy, a jó hangulat kedvéért. Szóval nagyon úgy tűnt, maguk a fellépők élvezték a legjobban, hogy így közösen hódíthatják meg (újra) a francia fővárost.

Inkább csak pillanatokat és hangulatokat idézek fel az egészből, felesleges és képmutató lenne itt setlistekről, meg a koncertek ívéről beszélni. A legjobb az egészben az volt, hogy azok a koncertek tetszettek a legjobban, amiktől kevésbé vártam nagy dolgokat. A White Fence-t most láttam másodszor, elsőre nem győzött meg túlságosan, ráadásul hallottam, hogy otthon, a hajón sem volt olyan egetverő a hangulat. A kifejezetten szarul szóló, házi barkácskörülmények között rögzített lemezeivel elég sűrűn jelentkező Tim Presley ezúttal azonban egészen más magasságokba helyezte életművét ezzel a koncertjével. Vagy ők voltak nagyon jó formában aznap, vagy csak szerencsénk volt, de a hangulat végig tapinthatóan felfokozott volt, míg a végén aztán már a helyi biztonsági erők is feladták a küzdelmet a folyamatos színpad-attakkal szemben. A színpadra végül egész szép számban feljutó tinik hősként dobálták a magasba a gitárjába kapaszkodó Presley-t, sőt az egyik elszánt ifjú hölgyrajongó még szájra pusziig is jutott. Sok mindenre számítottam, de arra semmikképp, hogy a legvadabb reakciókat épp a White Fence váltja ki majd a közönségből.

Tényleg nehezen érthető, miért nem hoznak már össze Presley-ék egy normálisabban szóló stúdiólemezt, vagy miért nem rögzíti simán egy profi csapattal az egyik koncertet, mert ez így élőben maga volt ’67 nyara, ráadásul Presley és egész személyisége is mintha abból az időszakból ragadt volna itt. A videón 1:15-től indul a színpad-megszállás.

 A másik kellemes meglepetés a Moon Duo volt, amely alaposan felfrissítette a bennem élő képet a mostanában sokadvirágzását élő krautrock-ról. A lemezeikkel ellentétben, most koncerten csak egyetlen számnál éreztem, hogy  a kelleténél hosszabb ideig gerjed a gitár. Sokat elárul arról, hogy mekkora sikere is volt a Moon Duo-nak Párizsban, az a tény, hogy a legtöbb ember az első napról távozóban, az ő legújabb lemezüket, a Circles-t szorongatta büszkén a kezében.

De talán ennél is többet elárul a hangulatról, az alábbi videó elején is hallható, a női zenekartagnak címzett "Are You Marrying Me?" kérdés. Ha a közelben lesznek, ne hagyjátok ki őket, kevés zenekar képes ilyen utazásra invitálni a kedves és jóhiszemű hallgatót.

Nyilván a többiek sem okoztak csalódást, de a második napra nagyobb mókát vártam, hiszen az aznapi Shannon & the Clams és a Warm Soda sem az a teljesen komolyan vehető kategória.  Míg az előbbi inkább az 50-es évek doo-wopját, addig az utóbbi a 70-es évek glam rockját idézi meg úgy, hogy azért végig érezzük, többről van itt szó, mint holmi egyszerű nosztalgiáról.

A súlyosra nőtt énekesnőkről alkotott sztereotípiáimat alaposan meghazudtolta Shannon Shaw, mert mint például a nemrég megházasodott Beth Ditto-tól, tőle is valami pajkos bolondságot vártam, de ezúttal nem volt semmi poénkodás. Kicsit meglepődtem azon, hogy a doboson kívül mindenki vérprofin és komolyan tette a dolgát. A Shannon & the Clams-nek még nincs azért egy egész koncertre való jó száma, de ha nem egy sötét koncertteremben, hanem egy tengerparti színpadon kellett volna fellépniük, akkor azt hiszem, a műsoruk még meggyőzőbb lett volna.

A Warm Soda első európai turnéjának keretében lépett fel a fesztiválon, és talán leginkább erre a koncertre voltam kíváncsi, mert nem voltam benne biztos, hogy azt a glam-es, power pop-os, épp hogy csak nem parodisztikus, de annál szórakoztatóbb hangzást, ami az első lemezt jellemezte (itt meghallgatható), képesek lesznek-e élőben reprodukálni. A kérdésemre  a választ kb. az első percben megkaptam, mert még a nagy terpeszben gitározás is kellőképp hiteles volt.

Mivel még a Warm Soda esetében is egy alakulófélben lévő, alig több, mint 1 éve létező zenekarról van szó, azért érezhető volt, hogy azért még nekik is kell pár kiemelkedőbb dal, nem véletlenül torkollott 4-5 perces impró-ba a koncert vége. Ettől függetlenül kár lenne őket szem elől téveszteni, fogunk még róluk hallani.

És akkor a végére hagytam a két nagy nevet, a fesztivált indító Ty Segall-t,és a fesztivált záró Thee Oh Sees-t. Mint említettem, Segall ezúttal egyedül lépett fel, és szinte csak korai, 5-6 éves számait adta elő. Nehéz egyetlen pillanatot kiválasztani  a koncertből, mert a "Bay Area wunderkid-je", ahogy a fesztivál ajánlója jellemezte őt, végig fenn tudta tartani a figyelmet, ami egy pofonegyszerű, dob-gitár alapú dalokból álló koncerten azért szép teljesítmény. Az azért kedves pillanat volt, amikor az első sorban táborozó, kellőképp ittas társaság másodpercenként pacsizásra invitálta Segall-t, amire hősünk eleinte még illedelmesen reagált, aztán egy "bocs, de TÉNYLEG játszanom kell"-el hamar rövidre zárta a barátkozást. Ahogy az a képen is látszik, azért egy hideg sörrel így is megajándékozta a társaság - ennyit arról, hogy  a koncertteremben nem lehetett italt fogyasztani, de hát ez tényleg elég nevetséges szabály volt egy garázs-punk fesztiválon...

Ty Segall szóló-koncertjének legjobb pillanatát mégsem ez, hanem egy Cream feldolgozás szolgáltatta. Itt jöhetett rá mindenki  a teremben, hogy a fesztivál tényleg nem kevesebbre, mint egy valódi időutazásra vállalkozik. Íme:

A Thee Oh Sees pedig...ők egyszerűen csak a Thee Oh Sees voltak azon az estén. Jim Jarmusch kedvenc rockzenekara nem hazudtolta meg magát. A kicsit sznob, kicsit fáradékony francia közönség nem is bírta azt a hajszát, amibe a zenekar belekergette őket. Épp csak annyi szünet volt  a számok között, hogy a zenekar lelke és frontembere, John Dwyer újrahangolhassa a gitárját.

A koncert második felétől folyamatosan ürült a terem, de nyilván a java még csak onnan jött, nem beszélve arról, hogy aki végig maradt, annak még nyuszis (!) aláírás is kerülhetett a frissen vásárolt vinyljére, Mike Shoun, a dobos jóvoltából:

Nekem ezek után, mondanom sem kell, kicsit átalakultak a fesztivál fogalmáról alkotott elképzeléseim. Persze, nem mondom hiányzott a por, a langymeleg sör,  a sárban fetrengő holland pár, és a mindig szidható hangosítás, meg hogy ez nem jött el, az meg lemondta... Tudom, főleg pénz kérdése a dolog, de ennyi (itt kb. 400-an fértek be a terembe) ember otthon is jegyet váltana egy ilyen eseményre. De az is lehet, hogy csak túl naivan gondolkozom az ügyről. Az mindenesetre biztos, hogy mivel itt minden hónapban van hasonló esemény, azért nincs az az elájulás-megőrülés. Szóval én csak itt a végén halkan megjegyezném,  felhívva szerényen a (hál'isten) gombamód szaporodó hazai koncertszervező brigádok figyelmét, hogy érdemes akár egy hasonló rendezvénnyel is próbálkozni. Akár.

A képek és a videók az utolsó kivételével a helyszínen készültek, köszönet érte a zinternetnek, és Marion Ruszniewski-nek.

Sajnos a táncművészet nem tartozik az erősségeim közé - és nem, nem arra gondolok, amit bárki meg tud erősíteni, aki volt már velem valamilyen tánczenés mulatságon, hanem arra, hogy mennyire nem értek ehhez a művészeti ághoz. A vad befogadó szintéjénél talán már tovább jutottam (vagyis hanyagolom az ennek semmi értelme, mert nem értem és az ilyet bárki tud csinálni megjegyzéseket), de még mindig nem vettem részt semmilyen előadáson sem, de még csak arra sem tudtam rávenni magam, hogy megnézzem itthon a Pina című dokumentumfilmet. 
E hiányosságom orvoslása akkor kezdett el érdekelni, mikor végignéztem annak a balett előadásnak a trailerét, melynek Laurent Garnier szerezte a zenéjét. Mindjárt máshogy látunk egy addig idegen dolgot, ha hozzánk ennyire közel álló zenei aláfestést kap. Persze túl sokat nem foglalkoztam azóta a témával, de most, hogy megláttam a Berghain legújabb ilyen jellegű projektjét, erőteljesen elkezdett hajtani a vágy, hogy jobban megismerjem ezt a világot is. Henrik Schwarz mellett egyébként Marcel Dettman és Frank Wiedemann (az Âme fele), valamint Efdemin és Marcus Fengler készítették a zenéjét három blokkra bontva. 
Nem meglepő módon én Schwarz részétől nem tudok szabadulni. Persze még kétszer ennyi év sem lesz elég arra, hogy csak a legjobb zenészekről szót ejtsünk, de az ő jelenléte tényleg nélkülözhetetlen szinte mindenfajta zenei blogról. Ha valaki a house vagy általánosságban az elektronikus zene iránt érdeklődik, az elsők között ugrik be az ő neve, mivel az egyik legizgalmasabb és legsokoldalúbb alakja. A house címke alá sorolható zenéi gyakran a jazz, soul vagy az úgynevezett világzene rajongóit is könnyen rabjukká teszik (legendásan híres a remixeiről), és aki szerint az ilyen párosításokból csak néhány ember számára élvezhető művészkedés lehet, az nézze/hallgassa meg, hogy milyen energiák szabadulnak el egy live alatt. Két éve jazz albumot készített Bugge Wesseltofttal, most baletthoz írt zenét, bármi is jön következőre, valószínűleg itt lesz a helye az egyzenén (tegnap például a nyár egyik legjobb ep-jét dobta ki Jesse Rose társaságában).  

A hideg futkorászik a hátamon mindentől, amivel kapcsolatban bármilyen formában is használni lehet a formailag és tartalmilag is irritáló „művészmetál” kifejezést. Őszintén sajnálom és majd egyszer mélyen meg is bánom; de amíg beérik a kukorica a térdeim alá, gyorsan megidézem kamaszságom.

Mivel a fentiekből már kiderült, hogy rettenetes ember vagyok, nem sokat ront a helyzetemen az sem, ha bevallom, maga Garm is hasonló fizikai reakciókat vált ki belőlem, mint az ominózus fogalom. Mindezek ellenére és éppen ezért rohadt kellemetlen, de az Arcturus és az Ulver is tudott olyat csinálni, ami, sőt.

Imádtam ezeket a zenéket és a nosztalgián túl, ha már… beismerem, még most is.  Egy a sok közül a La Masquerade Infernale, tökéletes lemez, tele őrülten zseniális számokkal.Ja, és van még valami nyilván, amit nem szeretek, a béna diy videók, de ez most.