A San Francisco-i Dirtybird kiadó májusi kiadványát hallva (és friss, hivatalos videóját csekkolva) nem hiába jut eszünkbe a kérdés: mi a fenét láttam éppen?
Az A oldalon szereplő, mindössze négy óra alatt kreált Jack című trekk hatásos és beteg. Nincsenek rá jobb szavak. Elsőre egyszerűnek tűnik, mégis a füledben marad mély basszusával és pikáns vokáljával. Ne is próbáljuk megérteni, helyette élvezzük ki a táncparketten. Let's Jack.
Emlékeztek még az Eljő a napunk című filmre, melyben Vincent Cassel és ifjú pártfogoltja egy a vörös hajúakat kirekesztő társadalomból próbál (több-kevesebb sikerrel) kitörni? Ha az a film nem is, de ez a M.I.A. videó már biztos emlékezetesebb mindenkinek. A fim és videó rendezője ugyanaz a személy, bizonyos Romain Gavrais, aki úgy tűnik valamilyen oknál fogva a vörös hajú szereplőket tartotta a legalkalmasabb kifejezőeszköznek vizuális hadjáratához, mely természetesen az igazságtalan diszkriminációt (érted, born free) vette célba.
Ha Gavrais akkoriban ismerte volna a King Krule/Zoo Kid/DJ JD Sports, és a még ki tudja hány álnév mögött alkotó, ugyancsak rőt hajzattal büszkélkedő Archy Marshall-t, az ő karaktere alighanem önmagában több izgalmat rejtett volna számára is, mint Cassel és M.I.A. együttvéve.
Én is könnyen elsiklottam eddig a fiatalember munkássága mellett, egészen az igen izgalmasra sikeredett új Mount Kimbie lemez megjelenéséig. Ugyanis az albumon szereplő két (egyik, másik) King Krule vendégszereplés alaposan felcsigázott, és további kutakodásra sarkallt. Volt is mibe beletúrni, mert ez az épp csak húszas évei elején járó figura, meglehetősen aktív alkotó, méghozzá több műfajban is párhuzamosan.
Ott van mindjárt az a számonként a bandcamp-re felpakolt "album", ami inkább Archy sötétebb, gitáron szöszmötölős oldalát mutatja be, a számokhoz fűzött apró, hol megkapóan őszinte, hol egészen szórakoztató megjegyzésekkel kiegészítve. De kár lenne szó nélkül elmenni a hip-hop, jazz és különböző hangminták által orientált projektjei, az Edgar The Beatmaker, vagy a már említett DJ JD Sports mellett, de ha ez nem lenne elég, érdemes még azt is meghallgatni, milyen kis finom éjszakai mixet állított össze nemrég a BBC-nek.
Gondban is voltam persze a választással, hogy akkor mit is mutassak meg ettől a sráctól, a hip-hop-os vonalat, amiben néha tényleg egész ügyes dolgokat művel a haverjaival, ezt a jazz-es hatásokat mutató dalt, vagy inkább ezt a psychobillysebb számot, de aztán maradtam annál a videónál, ami annak idején az áttörést hozta Archy-nak, és ami miatt most már elég sokan várják évek óta azt a bizonyos első "rendes" nagylemezt.
Azért itt a végén visszakanyarodva Romain Gavrais-hez és az ő vizuális művészetéhez, már csak azért is érdemes lenne meggondolni a közös munkát, mert Archy ritka megnyilatkozásai alapján elég érzékeny a társadalmi-, és az azzal erősen összefüggő művészeti problémákra is, így aztán lenne közös téma gyaníthatóan. Tanult gyerek ez az Archy, szó mi szó, de ezzel most inkább nem fárasztanék senkit (akit érdekel, hogy miért nem szereti a kapitalizmust, és mit gondol saját generációjáról, annak ezt és ezt a cikket ajánlom), ide a zenéért jövünk ugye, de azért az sokat elmond a karakteréről, hogy amikor nekiszegezik a kérdést, hogy ha otthon, azaz Londonban lett volna a híres zavargások idején, részt vett volna-e a lázadásokban, csak egy laza "I dunno" a válasza.
Jó lenne az a Gavrais-King Krule közös videó, higgyétek el.
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
Jazzy Sabbath!
Mellesleg láthatjuk ma este a gitáros úriembert klasszikus thrash metalt játszani a Testamenttel, a zépé Kimittud? színpadán.
A duett egy elég nyerő és kifizetődő kategória, de elég kevés esetben végződik jól. Még az sem garancia, ha két tényleg tehetséges zenész kollaborál...jé. Nem. Most viszont nem ilyen párosról van szó, na.
A mérsékelt indie rajongásom ellenére felismerem és elismerem Isobel Campbell szupercukiságát, és majdhogynem szótlanul szerény fátyolos hangját; ahogy a szolid rajongásom miatt képtelen vagyok egy rossz szót is írni Mark Laneganről, mert.
Az viszont, hogy utóbbi egy elborult fenomén, előbbi meg egy énekesnővé transzformálódott aranyos - a maga kontrasztjaival és hibáival - na, az maga a nyerőség.
Hardcore punk fundamentum, körültekintően adagolt nyárszagú reggaevel. Itt éppen nem.
Kánikula. Izzadtság. I Against I.
Mi emberek, hasonlítunk egymásra. Kinézetre, s jellemre. Hogy ez miért jutott eszembe a bejegyzés kapcsán? Mert ezt a zenét hallottam már valahol, ezt a srácot láttam már valahol, valahol máshol ahol nem ő volt, de mégis.
Vannak olyan munkák is, azaz pontosabban fogalmazva vannak olyan karakterek, akikkel egy teljes munkakör leírható. Mindenkiben él egy standard tanárnő frizurája, egy konyhás néni sziluettje vagy egy buszsofőr karkötőjének szolid lebegése a jegykiadó készülék felett, miközben gazdája az aprót adja vissza felszállás után.
Tipikus. Mondjuk ezekre a karakterekre.
Ahogy vannak tipikus karakterek, úgy vannak tipikus irányzatok is. Belénk ivódott hippi képek, virág a hajban 2013-ban készült 1970-es évekbeli kép. Félreértés ne essék, ezeket a hangulatokat nagyon nehéz hitelesen visszaadni. Ezeket a szimbólumokat nagyon nehéz új köntösbe öltöztetve tovább vinni. Hiszen mi emberek ugyanolyanok vagyunk. Ami elődeinknek tetszett, az nekünk is tetszik. Irányzatok jönnek mennek, de az érzések nem változnak. Ők és mi is szabadok akarunk lenni. Testileg és lelkileg. Az egyetlen probléma csak az, hogy ez teljesen sosem lehetséges.
Szeretem a nyarat és a meleget, még most is, amikor ültő helyemben izzadok, és így éjszaka sem mozdul a forró levegő a szobában. Kellene egy olyan ventillátor, mint amilyen a detektíves filmekben a nyomozók irodájában szokott lenni… A székben hátradőlve legyezem magam és egyszer csak eszembe jut, hogy a playlistben ehhez a zenéhez tekerjek. Igaz, hogy nem sokára érkezik Mark Pritchard új EP-je, de most mégis küldeném a 2010-es Hitecherous – című Africa Hitech ( aka. Mark Pritchard és Steve Spacek ) albumról mindenkinek a lustán bandukoló dubos beattel és persze visszhangokkal, néhol sci-fi effektekkel, valamint Rio soulos vokáljával fűszerezett Too late-t. Hátradől, bólogat és persze nem teker bele!
Meglehetősen örömteli, hogy ezt az igen rokonszenves brooklyni társaságot sikerült egy ugyancsak szimpatikus helyen, "szarért-hugyért" elcsípni, mert mérget vennék rá, hogy mekkora jóságukból kifolyólag, a srácokkal legközelebb ilyen emberi közelségből, meg ennyiért nehéz lesz találkozni.
A stoner és a pszichedélia kapóssága ellenére sincs semmi túlkapás a zenéjükben, pláne, hogy az eddig is makulátlan teljesítményük mellé, becsszóra az év egyik legmenőbb számát sikerült összehozniuk az új lemezen,, ilyen refrénért még a legtutibb heavy metal pályafutások is csak epekedve ácsingóznak.
És vajon milyen lehet, amikor még van is kedvük játszani? Mert bizony voltak lelombozó hangtechnikai problémák, és emiatt hadonászó és visszafogottan dühöngő szintis, de végül szerencsére ezek a fiúk félgőzzel is az év eddigi legjobb koncertjét rittyentették. Hihettük volna, hogy ilyen körülmények között maximum a bajusz- és szakállkölteményeik miatt lesz majd okunk őket tisztelni... De nem, odamuzsikáltak egy "pszichedelikusan" alaposat, majd az előadás után "pszichedelikusan" mosolyogva osztogatták a szignókat maroknyi, (újdonsült) rajongótáboruk(nak is) (frissensült) lemezeire.
A végére pedig a kihagyhatatlan,végtelen tereket
betöltő, örökbecsű csillaggyermek.
Fordított Háromszög.
Blast Beat.
Sólyom.
Mell.
A második lemezük kapcsán már korábban megfordult itt Sav Bácsi és a Halott Ütemek, akiknek májusban napvilágot látott legújabb korongja is megér egy misét. A Black Sabbath európai turnéján való részvételük meg legalább annyit, ahány állomásos a rituális koncertkörút.
Utolsó kommentek