Pályafutásuk utóbbi évekbeli langymeleg állóvizében való süllyedésük mélységeit és mértékét inkább nem taglalva érjen fülig a szánk, éljen, már Pixies is van a blogon. Hurrá!
Aztán meg konyulhat az a vigyor egy kicsit, amiért az alapító-basszer Kim Deal kiszállt, utána meg gyorsan megint kunkorodhat a szájszél felfelé, mert a létszámcsökkenés és cirka tíz év után, azért csak összejött az az új szám. A csapongó hangulatok ellenére, vagy nem, ez a zenekar elég szuper még mindig, csak szólok.
Egyébként pedig nem célom Kurt Cobain összes kedvencét felvonultatni becsszó, de hát mit ad Isten, a Pixies is pont az egyik legnagyobb Nirvana hatás volt; és ettől lesz csak igazán jó, ugye. Meg is lehet hallgatni aranyosan, mekkora boldogság ez is idelent.
A hétvégi hiánypótlást egy a méretesre hízott Robert Smith által előadott, újévi jókívánságként általam leggyakrabban használt, egyébként „Menj a francba!”-ként is tökéletesen funkcionáló, már-már hihetően vidám The Cure számmal kezdjük.
A mélyen lesújtó hír pedig, miszerint a Just Like Heaven és a Friday I’m In Love mellett is vannak dalaik, valójában tök jó dolog, tényleg.
Mozdulatlan kép ami nincs. Próbáltam kinyomozni vajon kinek a kattintása került ehhez a video-hoz. Nem jártam sikerrel.
Pedig a fotó oh’ a fotó mutatja leginkább hogy az idő állandóan telik. A fotó oh’ a fotó, hisz mozdulatlansága nem létezik, mindegy hogy hétköznap vagy máskor lett készítve, mozdulatlanság nincs, az idő mindig telik. A fotó a mi pajzsunk. Legalábbis ezt hitetik el velünk a hétköznapok, az írások és a mozgóképek, mivel irigylik a fotó mágikus erejét amivel rabul ejtette az emberiséget. Mindenki készít képet, de alig néz, nincs rá ideje, nincs ideje a mozdulatlanságot bámulni, így sosem látja hogy olyan nincs is, mert nincs ideje, egyszerűen nincs ideje hogy ezt észrevegye. Esküszöm, pedig nem szoktam, hogy nekem ezalatt a 15 perc alatt megmozdultak a gabonaszálak, és a szőke kontyba is belekapott olykor egy-egy kósza szellő.
Mivel nem tudom ki a fotográfus az ő története helyett a sajátomat kell ideírnom.
Készítettem én is egy képet. Mivel nincs fényképezőgépem csak leírni tudom nektek. Címe is van.
" Múlt amely önmagára emlékszik.
Szépen lassan elfelejtem önmagam. Minden egyes múltba forduló pillanatot a jelennek áldozok, miközben abban bízom tetteim a jövőben fognak kamatozni. A honnan jöttem és merre tartok kérdőjelek felhőkké válva távolodnak el szemem látómezejéből, hogy aztán a tenger okozta párás levegőbe oldódva eggyé váljanak a nyári égbolt rózsaszínbe forduló horizontjával.
De itt nem a jelenről, vagy a jövőröl kell írnom. A múltam a tét. A megélt és elfelejtett pillanatok tömkelege; az elképzelt és álmodott, de meg nem tett múltbeli ábrándok színes képei. Színes mégha a filmekben a múlt legtöbbször fekete-fehér. Mint minden ez is csak konvenció, a megszokás hatalma, amit be kell tartani, vagy nem, de ha nem, akkor vállalni kell a következményeket és a megnemértés lehetőségét. Van hogy magam sem értettem, most sem állíthatom hogy mindig minden tiszta mit miért teszek. A múltban fejlődtem aminek a jelenben örülök, de mindig-mindig csak a jövőben fogom tudni kamatoztatni. Magyarságomból fakadóan nem mindig tudok tiszta szívvel szembenézni saját történetemmel. Mert az nem is az enyém egészen, csak beleépült a sok-sok többi közé, és ebben a zavaros keszekuszaságban nem teljesen világos ki miért felelős. Ha hallgattam felelőségem tudatában tettem-e, ha beszéltem tudtam-e miről és kinek.
Tagadni a múltat lehet, de nem érdemes. A múlt ugyanis éppenhogy jelen, akkor is ha mások nem látják. A jelen csakis a múltból építkezik. Ha a múltat tagadom a jelent is tagadom, és tagadásomban elfelejtem ha nincs jelenem, jövőm sincs. Árnyalt a kép, mint a magyar lugasokban elbújó szerelmespárok csókváltása a félig kitöltött fröccs mellett. Kicsit homályos a felvétel ahogy a kamera lencséin megtörik a nyári délelőtt lusta napsugara, a közelben már gőzőlög az aszfalt, amin a szerelmespár férfitagja balról míg a női szereplő jobbról érkezett. Azért a lugasba beszélték meg a találkozót ezen a forró júliusi délelőttön, mert egyikük sem volt még biztos a döntésében, nem is lehetett, hisz ezelőtt a találkozó előtt mindössze egy koncertestnyi időtartalmat tudnak beírni sosem vezetett közös életük lapjaira. Tegnap este találkoztak, az egyik belvárosi pinceklubban, mindketten már kissé részegen érkeztek, nem magányosan. Sosem mentek magányosan szórakozni, ez csak az amerikai filmekben létezik, Magyarországon senki nem támasztja egyedül a kocsma pultját.
A koncert nem volt különösebben érdekes, pedig egy külföldi előadó Unplugged estéje mindig kuriózumnak számított abban a korban, a kétezres évek fordulóján. A fiú állandóan beszélt a lány pedig csak hallgatott és hallgatott, olykor elkalandoztak a gondolatai, más fiúk jutottak az eszébe, akikkel itt, ebben a lugasban már járt, ugyanazt rendelte akkor is mint most, de azok a fiúk már csak a múltat jelentették, ez a fiú most a jelen volt, ha csak egy pillanatra is, mert miközben észrevétlenül megérintették egymás kezét, még nem tudták, hogy erre az érintésre emlékezni fognak a következő években. Csak emlékezni és nem újraélni mert azt lehetetlen a múltat újraélni lehetetlen, hiába mondják hogy dejá vu. Az csak annyit jelent újra látni. Feketén fehéren az egykori színes pillanatot, újra érezni kétszer nem lehet, a lenyomatok között pontosan a megfáradó anyag a különbség. Az én múltam ott fekszik, ezért vagyok a jelenben itt, és leszek a jövőben valahol, hogy ezeket a magyarul leírt szavakat képekbe öntsem és mint lenyomat mutogassam az akkori jelenben, ami nekem most még csak jövő azonban akkori valómnak csak egy önmagára emlékező múlt lesz.”
Sopronban járt a Queens Of The Stone Age tegnap este és természetesen a Go With The Flow-val sem maradtak adósok a sajnos elég rövidre sikerült koncerten. Így adja magát a mai egy zene, ami az egyik kedvencem tőlük, - a szerintem tökéletesen eltalált videóval együtt.
Tinédzserkoromat idéző, sűrített tejízű riffáradat, és egy tökéletesre sikeredett lemez, amire legszívesebben szeplőtelen szűzlányok vérét turmixolnám levágott birkákéval, és kéjelegve csepegtetném sárgaréz kelyhemből a szopóálarc szájrésén keresztül kituszkolt nyelvem hegyére, s mindeközben az émelyítő tömjén és faggyúszag körülölelte szoba közepén álló, erős dohszagot árasztó oltár előtt térdelve, egy tatubőrbe kötött Necronomicont szorongatok.
Úgy terveztem, ha majd egyszer lesz egy autóm, esetleg legalább megtanulok vezetni egyet, csak arra fogom használni, hogy téli éjszakákon kimenjek vele az Osztyapenkóhoz, felbőgessem a motort (vagy mit szoktak vele csinálni), elhelyezzem a zenelejátszó alkalmatosságban a Holy Mount We Fell From The Sky című albumát, aztán meg se álljak vele Zamárdi felsőig, illetve, ha jobbra kanyarodni van kedvem, akkor Mosonmagyaróvárig. Az a lemez ugyanis számomra az egyik legjobb, legkedvesebb, éjjeli sztrádás száguldásra született kiadvány. Pont annyi dinamizmus van benne, amennyi kell az elsuhanó kilométerkövek látványát aláfestendő; az általa teremtett hangulat pedig kellemes és hosszas távolba révedésre ösztönöz. Posztoltam is róla nemrégiben, megvolt hát az okom rá.
A mai bejegyzésnek is van azonban apropója, hiszen a kanadai underground banda közben elkészítette következő albumát, ami múlt héttől már elérhető a bandcampes oldalukon. Rossz szokásomhoz híven a beharangozók által keltett kellőképpen felfokozott várakozás mellé némi félelemszerűség is vegyült, hogy ugye mi lesz, ha ez nem sikerül olyan jól, mint az előző. De hát most meg nézzetek csak ide, milyen boldog vagyok, hiszen legalább nyolcadszor hallgatom meg péntek óta a lemezt, és egyre csak tetszik s tetszik. Nincs gyenge pontja. Muszáj azt gondolnom, hogy ezek a kanadai fiúk ott a messzeségben tudnak valamit rólam, mert megint nagyon eltalálták, mi szabadítja fel a legtöbb dopamint a szervezetemben.
Kicsit most több szintivel, kicsit most érettebb hangzással rukkoltak elő, és a fentebb is említett hangulat, ami korábban már magával ragadott, most megint itt van, és utazik velem (vagy utazom vele), lélekben minimum Kanadáig vagy az Északi-sarkig. Ha ezek nem is jönnek össze a maguk valójában, a lényeg: most már megvan a sztrádás hazaútra is a hallgatnivalóm.
Mikor nemrég belefutottam Delia Derbyshire neve alatt néhány zenébe, elég nehezen hittem el, hogy valaki ezeket 45-50 éve készítette. Aztán a google hamar segített, hogy nem akárkiről van szó: a BBC Radiophonic Workshop egyik legendájáról, aki nem mellesleg elkészítette a Doctor Who főcímdalát (nem vagyok nagy sorozatrajongó - engem ez a kategória csak Twin Peaks határain belül érdekel igazán -, de azt kifejezetten nagy hiányosságomnak tartom, hogy ez teljesen kimaradt). Néhány évvel ezelőtt előkerült több műve/kísérletezése is, amik között például van egy olyan techno, ami nem kicsit előzte meg korát - például ki mondaná meg ezt a Nathan Fake számot hallgatva, hogy az a minta 1963-ból származik? Phil Hartnoll, az Orbital fele egyáltalán nem lőtt mellé azzal a kijelentésével, hogy ez akár a jövő héten megjelenhetne a Warp Records-on. Valami hasonló mondható el a White Noise nevű formáció 1969-es lemezéről (melyben hallhatóan kulcsfontosságú szerepet vállalt Derbyshire): annyira innovatív, egyedi és izgalmas, hogy 45 év múltán is meglepi az embert. Ha hálásabb lenne ez a műfaj, vagy legalább olyan jól énekelhető részek lennének benne, minthogy lovelovemedo, feltehetően sokkal jobban megközelítené az (el)ismertsége azt a szintet, amit valójában megérdemelne.
Ha lenne rangadója a méltatlanul mellőzött, illetve az érthetetlenül elfeledett zenekaroknak, a Wipers biztosan a dobogón állna. Más kérdés, hogy ez mennyire (volt) az emberiség és mennyire a zenekar agya-, szíve-, és lelkeként nyughatatlanul működő Greg Sage hibája. Határozott elképzelései, illetve elvei a zene művészeti (és piaci) értékéről kifejezetten rokonszenvesek, viszont kevéssé kifizetődőek; az olyan világi böszmeségekről való lemondás, mint a koncertek, a promóció és a médiával folytatott bármilyen kommunikáció, tényleg orbitális nagy sutaság(nak tűnik) ma is (sőt, ma pláne).
Alábbi ugyan nem az első szuper-klasszikus hármasról, hanem az azt követő (nem) szuper-klasszikus sorlemezről való, de majdnem minden szuper-klasszikus Wipers elemet felvonultat (nem). A punk megszokott lendülete kimarad, de a portlandi (Kurt Cobain kedvenc) zenekarra jellemző depresszív hangulat, a sajátosan komor, de mégsem letaglózó, inkább feloldozó, már-már szörfös gitárfutam és az ezzel bánatosan fuzionáló ének, halovány ködfátyolként nyalábol körül.
Most pedig mindenért cserébe, itt az eszményi pillanat egymáshoz:
Olyan vérfagyasztó anyagot raktak össze ezek az ébenfekete hullámokon lovagló, Sisters of Mercyn, Bauhauson, Suicideon, Fields of the Nephilimen cseperedett gótikus "janicsárok", hogy Bela Lugosi csak calippo formátumban szlopálhatná a folyékony testszövetet, mert minden halandó ereibe beledermedne, ahogy még a végszükség esetére lecsapoltak is a pókhálós spájzban, ha megszólal a Belirdi Gece.
Vannak koncertek, amikre már-már szokásból megy el az ember. Van, hogy örülsz, hogy ikszipszilon zenekar buliját megnézheted. Van, hogy felcsillan a szemed egy fellépő láttán. Aztán van, hogy kiugrasz a bőrödből örömödben. És végül van olyan, hogy Queens Of The Stone Age koncert a Volt fesztiválon.
Egyébként ha valaki azt mondja egy évvel ezelőtt, hogy 2013. június végén egy fesztiválnagyszínpad oldaláról fogom nézni, ahogy a Slayer zúz, vagy, hogy Phil Anselmo mellett fogok bólogatni ugyanazon a színpadszélen a Skindredre, azt se tudtam volna elképzelni. Ahogy azt sem, hogy életem legjobb munkáját a QOTSA koncertjén fogom nyúlszemekkel kipihenni.
Utolsó kommentek