minden napra egy zene

A bolondok havának lassan vége, de az agyrém folytatódik. Megveszett az időjárás is, terjed a téboly. Kézen fogva ezt a maréknyi, mérsékelten csendes, baltimori őrültet; beletörődve, megháborodva haladjunk át a hőségbe. Ahol semmi nem olyan.

De az ég! Rózsaszín. Meg a piñata. Verjük szét!  Nem kell cukor. Így is édes, élet. Nem.

De a (mezít)talpam alatt fütyül a szél, a városban szaladgálva, sodródva. Sodorva, ágyon háton, ámor, mámor. A szemem a füst marja. Elkésve ébredve. Vég(r)e. Hello nyár. 

Mi?!

Nemrégiben, a Death In June posztban már szó esett Douglas P.-ről és Tony Wakeford-ról, meg ha csak egy mondat erejéig, de a Crisis-ről is. A '77-ben alakult, brit kult alakulat a koncerteken túl, ANL, RAR és különféle antifa gyűléseken sarkallta bal-balos masírozásra a népet, egészen 1980-as feloszlásukig. "We Are All Jews And Germans" című, 1997-ben összegyűjtött kétlemezes életművüket teljes valójában a borítóra kattintva hallgathatjátok meg, és zenghetitek üde, mámoros ajakkal!

 "We are black, we are white, together we are dynamite!"

Ha van zenekar akiket rongyosra hallgattam akkor az a Vampire Weekend. Azaz csak hallgattam volna, ha ők már nem az Ipod generáció növendékei lennének. Szóval talán helyesebb azt mondanom, hogy albumuk boritója úgy égett bele készülékem kijelzőjébe ahogy a ti agyatokba fog ez a klip, miután megnéztétek.

A drum and bass lightos oldaláról ajánlom ma  a Nu: Logic, azaz a Nu: Tone és Logistics nevek alatt  külön-külön is alkotó  két testvér új  közös albumáról az Everlasting Days-t.

Nagy téteket tennék rá, hogy ott lesz az idei dnb nyári slágerek toplistáján, mert ezt a zenét egyenesen a szabadtéri / vízparti  bulikra, fesztiválokra találták ki.  

Akinek mond valamit a Logisitics vagy Nu:Tone név, az kb. egy perc után ismeretlenül is rájuk tippelne a zene hallatán, az Everlasting Days-ben is megkapjuk a producerekre jellemző „napfényes” hangzást. Lifford (ő vokálozott  például a Grooverider féle What do you do-ban is) bársonyos hangja pedig csak rátesz egy lapáttal a slágergyanúra, úgy, hogy eközben mégsem arcbamászó vagy erőltetett,  hagyja érvényesülni a sodró, de mégis könnyed alapot. Play, repeat!

Kép: Hospital Records

Fasza! Riszpekt a Horizon Music-nak!

A nyúlfarknyi hosszúságúnak legkevésbé sem mondható korongáradatot (mert kifejlett anakondafarknyi az) maga mögött tudható Gnod HOLNAP ESTE az R33-ban hipnotizálja az arra érdemeseket! Jegyet csak azért nem sorsolunk, mert ingyenes lészen a duhaj. Itt lehet velük barátkozni, ott baloldalon a plakát jelezte eseményen meg megjelenni.

Két hete már volt egy kis Jimmy Page, és aztán hirtelenjében pszichedélia nevű szerkesztőtársunk eszembe juttatta, hogy az Antonioni-féle Nagyításban is feltűnik az öreg Jimmy - fiatalon. Ráadásul egy igen emblematikus jelenetben, amikor a Yardbirds játszik a kezdetben kissé statikus közönségnek (ilyesmi pörgésbe csöppenhet az ember, ha például a Nyugat-Európában található Bécsben megy koncertre). A hátul táncoló pár mondjuk elég király.

Van azért még ehhez hozzáfűznivalóm, mert egyrészt, ez a zene fasza. Másrészt, a jelenetben kis híján a The Who szerepelt, illetve nagyobb híján a The Velvet Underground, merthogy mindkettőt meglehetősen tisztelte Antonioni. Aztán Yardbirds lett belőle, amely meg arról nevezetes, hogy olyan úriemberek kezdték itt a pályafutásukat, mint Eric Clapton, a jelenetben gitárt zúzó (Who-hatás) Jeff Beck, illetve ugye Jimmy Page. A közönség soraiban pedig feltűnik a Monty Pythonos Michael Palin.

Szóval aki még esetleg - valami okból kifolyólag - nem... na, az gyorsan nézze meg a Nagyítást! (Már csak ezért is.) Kis ízelítő alul, e link mögött pedig az igazi Stroll On.

A hétvégi Record Store Day után adja magát a dolog, hogy a zsákmányból válasszak valamit, és bár valamennyi közülük megérne egy bejegyzést, mi sem példázza jobban a lemezek iránti rajongásom, mint az, hogy képes voltam Laurent Garnier legendás Unreasonable Behaviour újbóli kiadását is megvenni, csakhogy legyen egy sértetlen példány borítóval ellátva. Ez jól példázza azt is, hogy hogyan állok a francia zseni munkásságához, de ez a poszt a blog kezdete óta érik, és félő, hogy egy regény lenne belőle. 

Ügyelek rá, komolyan, még véletlenül sem boldog a ma(i), viszont cserébe fú! De mennyire! De annyira aktuális.

Nem vagyok országos My Bloody Valentine rajongó, de mint minden ("hétköznapi") mbv rajongó az országban, én is meglehetősen örömtelinek találom a hírt, hogy júniusban, Budán, nagy eséllyel nem hagyják majd ezek a kedves ír emberek, hogy az indiános dekoráció miatt fogjam a fejem. Mert ugyan a fejem fogom majd, de csak mert túl akarom élni...

Ezt az estét meg pláne. 

A mélán hömpölygő, szinte már szemmel láthatóan tömörré sűrűsödő, rezignált zajmassza erőteljes döngölésének a gondolata is iszonyú nyomasztó, nem említve azt a lehangolóan bágyadt,  tompán fátyolos női hangot, ami káprázatként tűnik elő a masszív irtózatból. Tényleg kihívás nem felfordulni. Idő ugyan van még erre hangolódni, csak hát, maga a készülés is irdatlanul megterhelő lesz.

Ha ennek ellenére van még kedv a koncerthez, itt az alábbi videó, ami vagy múlhatatlanul elveszi azt, vagy a meghallgatástól keletkező, kínzó (pszeudo) belső sérülésekkel viaskodva, a (röhejes nevű stílust teremtők által) kiváltott trauma újabb át- és túlélése iránti vággyá gyarapítja.

ott.

Ma egy leporolt, "ezeréves" lemezt ajánlok figyelmetekbe. Igazából a leporolás marhaság, mert egy ilyen korongra nem rakódhat por, hiszen akkora faszaságából kifolyólag szinte szüntelen forog. Na meg az ezer év is csak 29. Dianne Chai, Randy Stodola és John McCarthy a The Alley Cats punk alapvetés feloszlása után The Zarkons néven nyűtték tovább még két album erejéig az új hullámba  torkolló engedetlenséget.

Imígyen!

(ja, az összes körcikkért meg kattints a borítóra) 

Egy fénykép, amelyen cirmos cica ül a kezemben; hetvenes évek vége, nyolcvanasok eleje, Szmena színvilág, egyfelé konvergáló erős elmosódottság, az Instagram üvölt a receptért, de kiszáműzöm az erkélyre, hadd fagyjon meg éjszaka, hideg van még, üvöltsön attól inkább, kurva anyját, egy másik fotó, labda van a kezemben, pöttyös, valószínűleg piros volt fehér pöttyökkel, legalábbis az árnyalatok arra emlékeztetnek, mert a kép fekete-fehér, mindkét képen gyerek vagyok, és az egésszel az a szörnyű nagy baj, hogy nem volt macskánk gyerekkoromban, vendégségben sem volt macska soha, nem lehetett, apa rühellte, allergiás is volt rájuk, "haszontalan dögök" mondta mindig izzó gyűlölettel, anya meg mindig azt fújta, amit apa, pöttyös labda talán volt, de macska sose, egy mukkot sem értek az egészből, miért van ez a kép, miért kell most nekem itt ülnöm, ezt találnom, emlékezni bármire, amire nem szeretnék, bontok még egy sört, bár az előzőt sem kellett volna már, kötőszöveteim lassan lazulásnak indulnak, a húgyhólyagom az első korty után felmondja a szolgálatot, még annyi van bennem, hogy az ágyról lejjebb csusszanjak, így a laminált parketta issza meg a levét, csöpögve nézem, bámulom a cirmost, ki a faszom ez a macska, és ki a faszom tartja a kezében az állatot, a radiátor és a parketta metszéséből szivárvány árad, árad rajtam át, a húgycsövemen keresztül egészen a torkomig, "ommmmm" - mormolom halkan, aztán egyre hangosabban, mígnem üvöltök, hogy a csukott ablak belereped, "ommmmm", és másnap reggel ébredek csak fájó fejjel, minden villany ég a lakásban, a geci nap is mindig reggel 7-kor süt be, amikor az ember még aludna, és egy macska közeledik felém az előszoba felől, megáll a randa fekete műbőr kanapé mellett, halkan és panaszosan nyávog egyet, beengedem az erkélyről az Instagramot, egymásra bízom őket, én pedig alszom tovább.