A tavalyi év leggonoszabb (legalábbis számomra biztos) black metal korongját, Pusztítás és Vulkán velejéig romlott duója, a finn Nattfog alkotta meg, a Mustan Auringon Riitti-vel. És akkor pöröghet is a nordikus bú, cizellált komor, halál meg hörgés, siralmas négynegyedekkel meg csapadékkal.
(a borító mögé bújt a tot(t)!)
és ha esetleg nem bírja a gyomrotok a tömény feketét, dobjatok rá a farkasok mellé még egy csipet fehéret!
Azt nézem itt, hogy ugyan napra pontosan nem egy éve, avagy ugyan nem napra pontosan egy éve, de azért mindenképpen majdnem, szóval a' napon arról írtam, hogy elköltözöm, úgyhogy mivel szezonja van ennek, most, e napon arról írok, hogy elköltözöm.
Ismét érdekes tapasztalatokkal gazdagodtam ámbátor, hogyaszongya soha nem lehet túlbecsülni a pakolni való csomagok számát, nem lehet alábecsülni izmaim fejlettségét (dacára a régen sokszor elkövetett malomkörzésnek, mellső középtartásnak és bordásfalra-mászásnak), az új lakásban pedig nem lehet felbecsülni a takarítani és súrolni való felületeket, már amennyiben persze antibakteriális környezetbe akarom áthozni a saját koszomat, nem pediglen vegyíteni az előző lakó koszosabb koszával.
Mindazonáltal megszámlálhatatlan mennyiségű dobozaink, bútoraink ki tudja, hány körben már csaknem megérkeztek, izmaim a vártnál azért mégiscsak jobban szolgáltak, és most már csak a saját mocskunkat takarítjuk az új otthonban, ahogy annak rendje és módja. Ráadásul besüt a nap, látok kéményeket, van szúnyogháló, úgyhogy momentán nem is kell több.
Erre a muzsikára pedig jó érzés ablakpárkányt súrolni, de más tevékenységekhez is ajánlatos.
Már évek óta eszembe sem jutott, hétvégén mégis beugrott valahonnan az a lista, amit egy 'ossza meg mindenki a legnagyobb kedvenceit' témához összegyűjtöttem még 17 évesen egy fórumon (pedig azt hittem, hogy mostanában csak az elveszettnek hitt gyerekkori emlékeim törnek úgy felszínre, mintha valaki nagytakarítást végezne a pincében). Azon túl, hogy humoros kedvemben megjegyezhetném milyen piszok jó zenei ízlésem volt már akkor is, leginkább sokkolt, hogy mióta nem hallgattam meg olyan zenéket, amelyek ma is hihetetlenül sokat jelentenek. Pedig Hint Portakabin Fever című lemeze azok között van, amik kisebb megszakításokkal végigkísérték szinte az egész középiskolás éveimet. Benne van minden, ami miatt annyira rá voltam kattanva a downtempóra, ráadásul annyi emlékkel párosítva, amennyiről az ember azt hinné, hogy rá sem fér ötven percre. A Quite Spectacular ennek a csúcspontja: a jó kedvhez háttérzeneként, a rosszhoz ellensúlyozásként használtam. Minden délután erre aludtam el, de minden ébredés után ezzel is kezdtem és folytattam a napot (ezt a jó szokásomat meghagytam azután is, hogy felköltöztem a fővárosba és a telefonomra már lehetett zenét tenni - persze szigorúan csak azokon a napokon éltem vele, ha utána nem volt semmi dolgom, nehogy rossz érzéseket is párosítsak hozzá).
Mióta hétfőnként posztolok, valahogy mindig csak olyan zenék merülnek fel bennem, amelyek tipikusan alkalmasak hétindításra, erre a pozícióra pedig ennél tökéletesebb választást egyszerűen elképzelni sem tudok.
Amikor az egyik legijesztőbb álmomat apró részletről-részletre éltem át a minap, akkor kicsit megrémültem. Nem volt mátrix élmény, drog, spirituális akármi, és még csak talán meg sem bolondultam, (csak) lassanként valósággá vált egy rossz álmom. Rohadt hátborzongató.
Ahogy az álmait kicsit tehetségesebben és szerencsésebben megvalósító David Lynch filmjei néhol szintén. Pont ilyen a Bohren zenéje is, ami egyébként (bevallottan) tökéletes aláfestése lehetne a rendező műveinek.
A német csapat a grind/hardcore/death-doom gyökereitől eltávolodva hozta létre a saját, „doom ridden jazz”, illetve dark/doom/ambient/jazz stílusát. Elég megterhelő, de felszabadítóan megnyugtató is ez az éjszínű, lassan áramló hangfolyam, és nem válogat; egy sötétségbe burkolt színházterem vagy egy napsütötte (vasárnapon a) veranda, tök mindegy, ugyanúgy ellep mindent. Szóval, ez a tonnás súlyú fekete párna lassan fojtogat, de nem ölne meg soha.
Újabb tinédzserkori, ám ezúttal tragikus aktualitású kedvenc a napi egy. A Slayer a metal zenék egyik alappillére, már ha ennek van értelme, de ha nincs, akkor is. Aki csak érintőlegesen is ismeri a műfajt, annak nem kell őket bemutatni, aki meg nem, annak legyen elég annyi, hogy a zenéjük mellett, a nehezebb, keményebb, zajosabb, zúzósabb, pörgősebb, na (punk, hardcore, metal) stílusokra gyakorolt hatásuk miatt is megkerülhetetlen a társaság.
.jpg)
Egy pókcsípéstől a képregényekben szuperhőssé válnak, a valóságban viszont, és ez egészen morbid ebben a kontextusban, húsevő baktérium kerül a szervezetbe. Az dalszerző-alapító tag, a gitáros Jeff Hanneman sajnos nem lett szuperhős, bár, és ez meg most akármennyire patetikus, sokak szemében mégis. Hogy ki nyugosztalja ezt az embert, azt döntse el mindenki maga, ahogy azt is, hogy a turnégitárossal és mostantól kétes jövővel koncertező Slayer-t megnézi-e júniusban, a Hegyalja fesztiválon.
A nagyon hippiből Damjanich János amerikai reinkarnációjává alakult Iron & Wine példaképe nem is lehetne más, mint a zseniális és sajnálatosan tragikus sorsú Nick Drake. Persze epigonságról szó sincs, de szakállas barátunk, akit természetesen nem ilyen fura névvel anyakönyveztek (a keresztségben még Samuel Beamként hivatkoztak rá) csak a világ második leghalkabb hangú énekesének posztjára pályázhat (ez A világ második legjobb gitárosa után nem is olyan rossz címke), arra viszont joggal. Szívtájékba markoló dalait már mi, vagyis aki nincs kolléga is megidézte. Most következzen Iron & Wine-tól egy vidámabb szerzemény, no persze senki ne számítson valami hejehujára, egy kicsit dínom, mégis inkább dánom, viszon hihetetlenül ízletes, már ha egy zeneszámra aggathatunk ilyen jelzőt, és miért is ne?
Kicsattannak a kreativitástól, viccesek, tüneményesek, és édesek, mint a juharszirup. A youtube-ra specializálódott kanadai társulat műfaji korlátokra való tekintet nélkül zseniális. Képesek néha a szarból is várat (mit várat, erődítményt!) építeni, és pillanatok alatt elkapkodtatni a koncertjeikre a jegyeket.
itt mit KRNFX
itt meg apróbetűs kollegának jobb oldali forma!
Nem szabad ám megijedni, ha az általad Record Store Day-ként ismert, szívednek oly kedves eseményt egyszer csak Disquaire Day-ként véled felismerni mindenféle szórólapokon és plakátokon. Április 20.-a van, menni kell, öltözz ünneplőbe, zenekaros pólóba, vagy várj, van jobb ötletem: kapd fel most az "I'm still buying records" feliratú pólódat, az ám a poén.
Szóval indulni kell. Disquaire Day, ízlelgeted még csak a kifejezést, és a helyszínek amiket kikerestél, nos, azok némi félelemmel töltenek el. Otthon tiszta sor, Wave aztán Musicland, vagy fordítva, és le van tudva az "ünnep". De itt most egyszer csak egy ultramenő ruhaboltban találod magad, a földszinten szép lányok adnak koncertet, tetszik is, csak félszeggé tesz a tudat, hogy a ruha amihez a tömeg miatt hozzápréselődsz, többet ér mint a féléves kereseted. Az emeleten azért teszel egy gyors kört, ott nagyobb biztonságban érzed magad, ott maximum csak a vinylekhez préselődhetsz hozzá. Tovább indulsz egy másik helyszínre, útközben, kis spéttel ugyan, de azért leesik, hogy igen, most haladtál el néhány 40 év körüli kínai prosti mellett, akiknél elkeserítőbb látványt aligha tudnál elképzelni, és már feladnád, hogy akkor inkább haza, és inkább a Musicland élő streamje, de még időben megüti a füledet néhány ismerős hang: szabadtéri koncert lesz ez! Már szinte reflexszerűen beállnál a sorba a csapolt sörért, hogy aztán kicsit lötyögj a francia sanzonra, de ácsi, itt nem sörre vár a jónép, hanem palacsintára. Igen palacsintára, a nutellásat nem is vetnéd meg, de koncert mellé valahogy mégsem passzol. Megsebzett ünnep? Vagy hogy is volt annak a filmnek a címe? Kicsit ilyen megsebzettnek érzed magad; ez lenne akkor a lemezboltok napja itt?
De aztán minden rendbe jön, mert még a szimatodra hagyatkozva visszatérsz a puccos divatszalonba, és ott aztán végre helyére kerül minden. A szép arcú, szép hangú lányok helyett már két DJ az alkalmi színpadon, és csak arra leszel figyelmes hogy beindul a lábad, meg hogy melletted negyvenes kínai prosti helyett egy kifinomult ötvenes anyuka bólogat önfeledten a zenére, miközben a gyerekei épp a méregdrága ruhák között játszanak kicsi a rakást.
És rájössz, hogy ez hát a Disquaire Day lényege: stílus és játékosság. És talán ez az ami miatt a francia elektronikus előadók oly népszerűek a világban. Vagy a fene tudja miért, mindenesetre a mellékelt analóg krautdiszkóra elég stílusosan lehet ropni.
Kié a lélek, tésztaképű mester?
Utálatos és elég szokványos dolog, hogy van valami a szívednek nagyon kedves, de bárkinek mesélsz róla, azt mondja, felejtsd el, ez rossz, csúnya és különben is gyerek kezébe nem való. Ezen lehet morfondírozni hosszan, aztán belátni, hogy tényleg árt, és nyilván borzasztó is. Ezek után meg megint lehet ámulni, hogy jé, most még szebb, még jobb, még inkább neked való és még jobban ragaszkodsz hozzá attól, hogy mások utálják. Ez persze elég nagy szívás. Egyébként meg remek könyvek íródnak erről, és iparágak épülnek erre, és igazából semmi köze itt semmihez. Máskülönben meg nem érdekel. De.
Szóval, a ciki kedvencek közé jócskán beférő páros, a 90-es évekből szabadult, és az ezredforduló elejéig pusztította a tiniszíveket, na meg a jó ízlést. A dal pedig, ez a gusztustalanul nyálas, sziruposan érzelgős, szentimentális giccs-csoda még csak addig sem jutott, hogy az ausztrál pop-rock(!) csapat első számú slágere legyen, mert a Truly Madly Deeply megelőzte(!). Bocsánat.
Káprázatos.
Utolsó kommentek