Deformitás, a főhőst körülvevő bizarr alakok, álmok, különös hangulatú szobák, bársonyfüggöny, a falat félkörívben megvilágító állólámpák - mind-mind David Lynch filmjeinek védjegyei. Első találkozásunkkor, még gyerekként csak ámultam: sok volt nekem a Twin Peaks (a család amúgy sem rajongott az ötletért, hogy én is a képernyő elé vetődjek, mikor megszólalt a már akkor kultikus főcímzene és megjelentek az oly jellegzetes képsorok), aztán jó hosszú idő (nagyjából 10 év) telt el, mire (újra) felfedeztem magamnak az amerikai rendező által alkotott sötét, rejtélyes, józan ésszel nehezen magyarázható világot. A Mulholland Drive című munkáját gyors egymásutánban kétszer is megnéztem a moziban, és egyre csak azon morfondíroztam, vajon mi lehet itt a megoldás.

Ezzel nem csak én voltam így: internetes oldalt (aki nem látta a filmet, a spoilerveszély miatt ne kövesse a hivatkozást) is szenteltek a rajongók a titok kibontásának. (Nekem egyébként henrik_ szolgált egy igen szimpatikus teóriával, egy néhány évvel ezelőtti beszélgetésünk során.) Persze minden bizonnyal nincs egy és igaz megfejtése Lynch filmjeinek (ő maga sem szeret róluk beszélni, talán mert ő maga sem tudja a titkot), éppen ezért sokakat elkedvetleníthet a lázas, ám eredménytelen kutakodás. Ez amúgy érthető: a ránk zúdított - főként hollywoodi - filmtömkelegnek köszönhetően megszoktuk, hogy az alkotók segítenek nekünk, megmagyarázzák a talányokat, s legkésőbb a stáblista feltűnése előtt megtudunk mindent, amit kellhet a nyugalmunkhoz. Lynch ezzel szemben nem sokat segít, sőt, szeret összezavarni, szereti elengedni a néző kezét, hogy aztán újra megragadja, és még beljebb vonszolja az ismeretlenbe. No persze nem kell vonszolni, a néző szívesen vele tart a titokzatos képsorok mögé.

Ezen sajátos képi megoldások mellett Lynch rendre igen kitüntetett szerepet szán a zenének. "Az is egy lehetőség - mondja -, hogy felvesszük a valóságos hangot. Az igazi cél azonban a hanghatásnak azt az egy fokkal magasabb szintjét fellelni, amelyik az élmény intenzitását erősíti fel. […] meg kell keresni az odaillő és mégsem odaillő hangokat, amelyek máshonnan származnak ugyan, mégis felfokozzák a jelenethez fűződő érzelmeket és érzéseket." Lynch nagyon nem kedveli azt a munkamódszert, amely sok esetben jellemzi a filmkészítést, miszerint a rendező ugyan elmondja elképzelését a zeneszerzőnek, de utána annyi történik csupán, hogy az illető megnézi a filmet, önmaga összeválogatja a szükséges zenéket, majd viszi is a kész anyagot, s másra már nincs is idő, rögtön vágni kell. „Néha nézni is fáj az eredményt. Jobb lenne inkább elvenni a zenét, talán úgy hatásosabb lenne a jelenet.”

Lynch találkozása Angelo Badalamentivel fordulópontot jelentett az életében, hiszen innentől kezdve nem készült Lynch-film Badalamenti zenéje nélkül. Eredetileg nem ő lett volna a Kék bársony (1986) zeneszerzője, mikor azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a főszereplő Isabella Rossellini nem képes elsajátítani wilmingtoni tanárától a Blue Velvet című dalt, a producer, Fred Caruso megkérdezte Lynchet, nem bánná-e, ha elhívná Angelo nevű barátját, hátha ő tud segíteni a színésznőnek. Lynch kezdetben nem lelkesedett az ötletért, inkább tovább próbálkoztak az eredeti elképzelések szerint. Mikor aztán kezdett egyre kínosabbá válni a dolog, mégis felhívták Badalamentit, aki végül kevesebb mint két óra alatt elkészített Rossellinivel egy tökéletesen alkalmas felvételt. Badalamenti nemsokára a stáb kirobbanthatatlan tagja lett, és ő készítette a teljes film soundtrackjét. Nem túlzás azt állítani, hogy a brooklyni születésű, olasz származású zeneszerző nélkül Lynch filmjei nem lennének azok, amik.

És hogy dolgoznak ők ketten? Az ő munkamódszerük rendszerint a közös zenélésről szól. Vagyis leülnek, Lynch elmondja, körülbelül mit szeretne, Badalamenti pedig elkezd játszani. Lynch közben beszél hozzá, reagál a megszólaló zenére, s Badalamenti ezekből a válaszokból próbálja kitalálni, mit szeretne valójában Lynch. Egészen addig dolgoznak így, amíg meg nem találják a megfelelő hangot - és rendszerint megtalálják, lassan 25 éve.

Borzasztó nehéz kiválasztani a közös életművükből egy muzsikát, és még annál is nehezebb elszakítani a vele szoros szimbiózisban létező, precízen ráillesztett képsoroktól. De nyilván megpróbálom. Úgyhogy most tartsatok velem a kanadai határhoz igen közel fekvő Twin Peaksbe, a mesés cseresznyés piték, mennyei kávék és a méltóságteljes Douglas fenyők világába. Csak hát persze... ott másra is lehet számítani.