Half Nelson pajtásunk múltkori bejegyzése juttatta eszembe a nálam az utóbbi időben méltatlanul mellőzött brooklyni illetőségű bandát, akiknek mindhiába hevert egy albumuk a polcomon, hiszen egy jó ideje nem hallgattam. Hol vannak már az idők, amikor volt összesen 1 darab cédém, és azt, csakis azt füleltem hónapokon keresztül, avagy még régebben, mikor valamelyik borzasztó kereskedelmi rádió kívánságműsora előtt ültem a Szerencsekerékben(!) nyert egykazettás magnóval, ujjamat a piros körre és a kis háromszögre helyezve (merthogy egyszerre kellett lenyomni őket a felvételkészítéshez), és vártam, hátha felcsendülnek kedvenc számaim, hogy a meggyötört szalagra kerülvén megtölthessék szépen tartalommal a 60 és 90 perces "válogatáskazettáimat". (Emlékeztek, milyen jól néztek ki, és milyen menők voltak a "krómos" kazetták?) Amikor meg az embernek van több polcnyi vagy adott esetben több száz gigabájtnyi muzsikája, sokszor érzi úgy, hogy most valahogy egyikhez sincs kedve.
Hálistennek a Grizzly Bearhez most alaposan van kedvem, így az utóbbi napokban nem is igen hallgattam más egyebet, mint a legendás Warp kiadó egyébként kevés nem-elektronikus üdvöskéje közé tartozó srácokat, akik úgy-amúgy a Radiohead előzenekaraként is vitézkedtek, sőt, a dolog odáig fajult, hogy Jonny Greenwood gitáros a kedvenc bandájának nevezte őket. A folk, a rock, az indie, a pop, a pszichedélia igazán pompás elegye jellemzi az együttest, jó szövegekkel, bátor ötletekkel, merész akkordokkal.
Igazán különleges káprázat következik az eleddig utolsó albumukról, higgyétek el!
Aki most, itt helyben megjósolja, hogy mi fog történni a klipben, az előtt az összes kalapomat megemelem (bár csak egy van).
Utolsó kommentek