Dalok az utcából I.

Tavaly egy Grizzly Bear koncert előtt vagy után merült fel egy beszélgetés során a kérdés, vajon van-e csúnyább énekes/frontember manapság Ed Droste-nál. Akkor megfeledkeztünk Bradford Coxról. De nem is lenne fair őt ebben a kategóriában versenyeztetni.

A Deerhunter zenekar dalszerzője ugyanis születésétől fogva Manfar szindrómában szenved, amely betegség leglátványosabb tünetei közé szokatlanul hosszú és vékony végtagok, fejletlen izmok, illetve egymásra torlódó fogak tartoznak. Ezek után nem nehéz elképzelni, ahogy a kamasz Cox bezárkozik egy tipikus amerikai külvárosi lakás emeleti szobájába, megnézi kedvenc filmjét, az Ollókezű Edward-ot, majd (szerencsére) elalvásig hallgatja a Stereolab és a My Bloody Valentine lemezeit.

Bradford Cox mára az egyik leginkább körülrajongott bloghőssé vált. A Deerhuntert a független zenei sajtó imádja, emellett már túl van két Atlas Sound néven kiadott szólólemezen.

A Hazel St. a zenekar áttörést hozó, 2007-es, Cryptograms című lemezén található. "Words are familure"- énekli hősünk, úgyhogy én nem is ragoznám sokat a dolgot, mert maga a dal adja a legpontosabb hangulatjelentést Cox kamaszkoráról.