Az egyzene első filmhetét megnyitván igyekeztem olyanba nyúlni, ami nem zsákbamacs, ily mód egy sokak által ismert és szeretett/nem szeretett opuszt előhúzni, s föllebbenteni a fátylat róla, miben rejlik a titka.
A 19. század végére a fejlett nyugati országokban eluralkodott a feszültség az élet minden területén, "titokban" mindenki a világháborúkra készült. A művészet, ami az emberiség kezdetétől fogva az emocionalitás kézzelfogható eszközeként funkcionált, ugyanúgy válsággal küszködött, aminek következménye, hogy megalakult az "előőrs" irányzat, amely más szóval az avant garde. Nem volt ez más, mint tulajdonképpen a lázadás maga az addigi kifejezésformák ellen.
Lezajlott a 2 világháború, 72 millió ember életét adta különböző eszmékért, de a művészet átalakulása tovább folytatódott, méghozzá számtalan vonalon. A 60-as, 70-es években újfajta gondolatok találtak követőkre és persze közönségre: ez pedig minimalizmus. Főleg a zenében, építészetben és egyéb formatervezésben lehetett meglelni termékeit, jellemzője nevéből is kikövetkezhető, a lehető legkevesebb eszköz- és anyaghasználattal is el lehet érni magas szintű hatásvadászatot, ily módon mind a formákat, a színeket, a dallamokat a csupasz valójukká lehet letisztítani, ami mellett sokáig szó nélkül ment el az emberiség.
Ezen művészeti ág a jelenkorban is aktívan él, és a dekádok tükrében mélyül s szélesedik folyamatosan. 2001-ben a semmiből robbant be tulajdonképpen egy kultikus produktuma, ami azóta emberek millióit vonta hatása alá. ez pedig nem más, mint az "Le Fabuleux Destin d’Amélie Poulain", azaz Amélie csodálatos élete. Először is akárkivel beszéltem róla, mindenki ismerte, és senki nem vélekedett róla semlegesen, vagy imádja valaki, vagy utálja, ami az érzelmi paletták spektrumának legszélesebb felhasználásáról árulkodik. És ez nincs is másként. Azonban amellett, hogy a film valóban egyedi és magával ragadó alkotás, van ott még valami, ami híressé tette, ez pedig a soundtrackje. Yann Tiersen... Ki ne ismerné?! De ki ismerte előtte?! Persze csinált ezt-azt, de világhírnevet eme film zenei aláfestésével nyert, illetve az ezután következő art mozi megzenesítésével: a Good Bye, Lennin-nel.
Az Amélie megzenésítésében nem vett részt túl sok hangszer, leginkább zongora, tangóharmónika és hegedű alapokon nyugszanak a költemények, de még biciklicsengőt is találhatunk bizonyos helyeken. A hangszerek megszólalása első hallásra leginkább a csim-bumm cirkuszt idézték föl bennem, majd egy kifacsart arckifejezést, végül egy Miaszarez? kérdést. Aztán a másodpercek haladtával ezek az alapvetően buta és egyszerű dallamok elkezdenek integrálódni, és megmozdulni. Úristen, ez a szám lélegzik, mozog, hozzám ér, gúnyos pillantásokat tesz rám, majd megsimít.
Ez a zene él, és pontosan ez a titka. A kis apró harmóniáknak funkciói vannak, feladatuk az a közös egész életben tartása, melynek dinamizmusai kiszámíthatatlanok, de harmonizál mindig a környezetére, és igyekszik az egyensúlyt mindig vele megtartani. És persze itt az örök kérdés, mi különbözteti meg az élőt az élettelentől, mi az élet, mi a különbség a nyúl alakú kő és a kő alakú nyúl között? A filozófiai értelemben vett helyes válasz az, hogy az élő az törekszik saját maga és a faja fenntartására,még az élettelen nem. Ez igaz, de minden csak belemagyarázás kérdése. Egy biztos, ez a zene él, hiszen pontosan úgy működik és viselkedik, mint egy élőlény.
Kulturális értelemben az igényesség szélessége talán nem fed le túl nagy felületet a végtelen érzelmi síkból, ellenben nemcsak kompenzálja azt a mélységével, hanem markáns indukciót válthat ki azoknak a vegetatív idegrendszerében, akik hajlandók befogadni ezt. Szerintem megéri megpróbálni.
Utolsó kommentek