A süketnéma dobos nyomasztó figurája többször is kísértett gyermekkori álmaiban. Ennyi maradt meg bennem elsőre az Eszkimó asszony fázik című, kultikussá vált alkotásból, melyről azt hittem (egy kicsit talán joggal), hogy az Elektromos eszkimó folytatása. És odavoltam az elektromos eszkimóért! Mindenkit megrázott, bárkivel is fogott kezet, és közben zavarában egyfolytában vigyorgott. Nem lehetett nem szeretni. Így érthető, hogy az Eszkimó asszonyra felfokozott izgalomban ültem be a moziba.

 

Nyolc-kilenc éves lehettem ekkor (a 80-as években történt mindez) és apám egy falusi moziban gépészkedett hétvégenként. A mozit az iskola tornatermében rendezték be; egyik oldalra felhúzva a hatalmas vászon, a másik oldalon meg a színpadon (mivel a tornaterem kultúrházként is funkcionált) egyetlen 16 milliméteres vetítőgép. Szinte minden hétvégemet ott töltöttem és láttam majd’ az összes filmet. Többek között olyan alkotásokba is sikerült belefutni mint a Copfos Csoda című szovjet táncfilm, vagy a Moszkva nem hisz a könnyeknek és a Szállnak a darvak című háborús eposzok. Mind szovjet, mind fekete-fehér és mind feliratos. Szerettük őket „nagyon.” S lám, volt, aki ezekre is eljött! Különös, de egy egészen kicsiny faluban is működött a mozi, és szerették az emberek, talán közösségi élményt is kovácsolt (apám még mozibált is rendezett nemegyszer) egészen addig, míg a kilencvenes évekkel hirtelen beköszöntött a videókorszak és mindennek vége lett. Ma meg már mindenki otthon töltögeti a filmeket, vagy másolt DVD-ken veszi meg az aktuális kasszasiker orosz moziban felvett majd a magyar szinkronra rákevert (nagy okosság ez!  Nem kell kamera, elég egy diktafon, mely funkcióra már egy B kategóriás mobiltelefon is képes) nézhetetlen minőségű kópiáját a szomszédjától. Persze akkoriban is voltak próbálkozások illegális tartalomszerzésre. Emlékszem egyszer a Colos, a falu vagánya, a Birodalom visszavág monumentális csillagrombolóit akarta megörökíteni magának, ezért elfényképezett egy komplett 36-os tekercset. Vakuval!!! Megnéztem volna az arcát, mikor megpillantotta az előhívott fotóit. Mert persze nem csak orosz muszáj és magyar művészfilmek mentek, hanem cseh, francia, olasz, angol és nemritkán amerikai alkotások is - mindenféle zsánerben és minőségben.

 

Legtöbbször a gép mellől néztem a filmet, a szünetekben meg figyeltem apámat, hogy hurkolja bele a következő tekercset a gépbe, biztos kézzel vezetve a szalagot a bizgentyűs hengerek és a hengeres bizgentyűk szövevényes labirintusán át az alsó, üres spullni irányába. Még most is, ahogy ezeket írom, az orromban érzem a celluloid markáns szagát, hallom a vetítőgép perregését és a tornaterem pudvásodó parkettájának a nyikorgását. És hogy miért voltak szünetek? Fura egy mozi volt ez, mert egyetlenegy vetítőgép szolgáltatta az előadást, ám a filmek általában három tekercsben érkeztek, így „egész estés” film alatt két szünet is volt, ami alatt a megyei moziüzemi vállalat tulajdonolta orsós magnóról szól a Beatles és a Rolling Stones (a szalag apámé). A nézőteret mindig az előadás előtt pakoltuk össze: első sorok hosszú tornatermi padokból (tudjátok a két-két bütyökkel a végükön), a következő sorok pedig hatosával összelécezet tonettszékekből álltak. Ezekből volt körülbelül 10 adag, szóval úgy nagyjából 60 ülés. Hátul, a bordásfalak mentén, a sarokban műbőr borítású, kihasadt hasú, kócbélését vad iramban hullajtó ló állt. Ha egy OLYAN fim jött, akkor nemcsak ezen, de még a bordásfalakon is gubbasztottak az emberek - apám precízen vezetett kimutatásaiból kiviláglik, hogy a King-Kong volt az, ami minden csúcsot megdöntött. 220 néző!

 

Szóval, itt váram izgatottan az elektromos eszkimó felbukkanását az Eszkimó asszony fázikban, de helyette egy süketnéma dobost kaptam. És ez akkor nagyon megviselt. De ez a dal (alant) már akkor is tetszett.

 

Így mikor legközelebb láttam a filmet, szűk tíz évvel később, újból nagy elvárásokkal ültem neki, persze már nem az eszkimómat, hanem ezt a dalt várva. És nem csalódtam.