Meglehetősen ritka és értékes egybeesés, mikor egy személy olyan hullámokat zsákmányol a külvilágtól, mely harmonizál azzal a gondolattal, amit hetek óta erőszakosan vagdos egyik tekervényből a másikba, hogy ne kelljen szembenézni vele. Ha ez megtörténik, akkor nincs remény a kordában tartáshoz, de egyébként a mentálkarate eljövetele ilyen helyzetben amúgy is csak idő kérdése lenne, úgyhogy mindenki hosszú és rövid távon is hálás lehet egy ilyen ajándékért, ha valamilyen körülmény eltéríti a saját korlátait és ottmarad többedmagával a vibráló kis kérdéseivel.

Nem is tudom valaha történt-e ez velem ennél kontrasztosabban, de szeretném hinni, hogy nem...

Már elég régen kardozok valami szarral magam is, mint ahogy egy Kossuth-díjas szerző is tette a bálnákon, melynek központi témája elég hihetetlen, de én vagyok. Én és a tyúkszaros életem, a relációk a világgal, gyökerek, barátok, karrier, lófasz...
Az alap szerint értékesnek és szerethetőnek tartom a jelent, a múltat elfogadom, de a jövővel nem vagyok közös nevezőn. Bizonyára nem én vagyok az egyetlen szerves vegyület, aki hasonlóképp kombinál. Hiányzik valami az egész fókuszából, egy ok, hogy miért keljek föl minden nap, miért kellene profitot termelnem besötétedésig egy multinak, és amúgy mi más választásom van még. Már pont ott tartok, hogy majdnem kimondom, az egészet odahajítanám egy kis önfeledt boldogságért, amikor a semmiből ezüst tálcán kaptam meg nemcsak egyszerűen kimondva, hanem elénekelve és megfilmesítve.

Ebben megint benne van bé. keze, mint azt már más posztíroknál is véltem fölfedezni, hiszen ő mutatta meg ezt a zenét nekem, ami szinte egyből fölégetett egy marék védekezési mechanizmust, és akkor még a filmet nem is láttam. Eddie Vedder, mindig is népszerű volt nálam a Pearl Jam-ben végzett oszlopos tevékenységért, de amit 2007-ben tett le az asztalra, az számomra az el nem felejthető kategória, ez pedig nem más, mint az "Into The Wild" című art mozi soundtrackje.

A "Society" dal az abszolút domináns költemény a lemezről, bár igazából tényleg fényesre csiszolt gyémánt mindegyik, aki szereti az elmerengős lassú vonatokat, mely mindig egy megállóval közelebb visz magunkhoz. Maga a zene meglehetősen egyszerű alapakkordokra épülő gitárkísérettel rendelkezik, de valahogy annak is stílusa van, nincsenek kontúrok benne, mint ahogy egy jó kísérettől az elvárható. Már éppen mindenki hajolna közelebb a kellemes kis dúros forráshoz, mikor a vokál szinte mindent felperzsel a környéken. Jól fejlett technika áll a háttérben és az hangszín is megörvendeztetett már néhány millió embert az évtizedek folyamán, de íme egy példa, hogyan lehet egy ikonnak nemhogy megőrizni a büszkeségét és tartását, de felülmúlni is önmagát időről időre. Szövegileg és mondanivalóügyileg sem tudok mást tenni, mint a jó öreg szuperlatívok táborából segítséget kérni a jellemzéshez, amihez gyorsan még idenyomogatom, hogy a nívó nem feltétlen mindig gyakori vendég az amerikai piacon.

Hát a filmet, meg tényleg kötelező megnéznie annak, aki belegabalyodott az életébe és nem látja merre van az előre, biztos vagyok benne, hogy segít helyre tenni a gondolatokat, vagy éppen pont meggyújtja azt a gyufát, amivel föléget mindent, amit addig fontosnak talált, és újrakezdeni egy hatalmas lendülettel.