ha minden jól megy, mire ezeket a sorokat olvasod, már reykjavík valamelyik hangulatos kávézójában is lesz egyzenés matrica (a gejzírekről alighanem leázna) ennek örömére (pedig az efféle nemzetieskedés a juan asztala) mától részemről főleg izlandi zenék lesznek posztolva, ameddig meg nem unom.
volt már rá példa nem is egyszer; itt járt már sóley, sigur rós (jesszusom ez egy kész regény, ki az a hülye aki ennyit ír?) yagya, emiliana torrini, a zúzós vonalat erősítő dead skeletons, a világ egyik legjobb száma a gus gustól, és természetesen björk hozzá méltóan egy csomószor, és akkor a tegnapi posztot még nem is soroltam ide, mert hogy a múltból írok, (ilyen izgi dolog a posztolás), és hogy még nem láthatom, mindenesetre elvileg az is izlandi (kría brekkan), és még nem is beszéltünk arról, akiről még egyébként sem beszéltünk, csak félig - olafúr arnalds is volt már emlegetve (tudtad hogy jönnek megint? gyere!).
miután így tovább képeztük magunkat a hidegből jövő meleg zenék ügyében, jöjjön egy újabb jelentkező, ehhez a díszes társasághoz; a slowblow. méltatlanul, és így szívemnek különösen kedves, elfelejtett zenekarról van szó, nem sztárolták őket még izlandon se, nem futottak be karriert, nem lett belőlük hipszter soundtrack, ehelyett viszont írtak egy elég jó kis filmnek filmzenét, a noi albioninak, amin szintén szólt ez a szám, ami mindjárt szól (hogy ugrálunk jobbra balra az időben, már csak egy delorean kéne a fenekünk alá) itt is, viszont már a debütáló lemezükön is szólt, mutatva hogy ebben a zenekarban sok van. a kis csalogánylány vendégszereplésével készült első albumot a filmzene mellett követte még egy, az is már nyolc éves, azóta csend, és zúgó szelek, abból van itt sok izlandon. olyanok ők, mint a calexico, csak egészen mások, és akkor ezzel lefutottam az egy bejegyzésre jutó baromságok számát is, annyival jogos az összevetés (ha eltekintünk attól, hogy az egyik jellemzően mexikói, a másikuk jellemzően izlandi, és eltekinteni ettől a két aprócska különbségtől bizony nem könnyű feladat) hogy hasonló bús, már már folk - countrys - blueses valamit játszanak, alkalomadtán kikandikáló elektronikával, és nagyon markáns, szinte már vidám melankóliával (hogy mennyi az egy bejegyzésre jutó baromságok száma, azt persze nem mondom meg).
Utolsó kommentek