Szegény Vini Reilly... ha csak idejében hal meg, lehet hogy kor-, és Factory Records-beli társához, Ian Curtis-hez hasonlóan jól csengő brand épülhetett volna a nevére; vagy a kezdetben még zenekart, aztán a későbbiekben már csak inkább Vini saját szerzeményeit takaró The Durutti Column-ra. Mert bizony a legenda árnyékában bontogatta szárnyait ez a vézna csodabogár is, csak hogy őt olyannyira nem érdekelte ez az egész zeneipar és annak minden nyűge, hogy például első szerzeményeinek lemezfelvételére is úgy kellett (mentségére szóljon: egy benzinkúton lehúzott éjszakai műszak után) az ágyból kiugrasztani. Ezt az első megjelenést aztán megszámlálhatatlanul sok album, és egyéb kiadvány követte: a teljes életművet gyakorlatilag lehetetlen rendszerezni, de hát Vini-t, mint már említettem, abszolút hidegen hagyták/hagyják a könnyűzene jól bejáratott konvenciói, ennek ismeretében nem meglepő, hogy a nagy reflektorfény mindig is elkerülte.
Pedig csuda dolgokat művelt/művel ám, és az sem véletlen, hogy Brian Eno, és a popbizniszből még épp idejében dobbantó Frusciante is a kedvencei közé sorolja Reilly dalait. Mostanában több lemezt is újra kiadnak a beláthatatlan Durutti Column diszkográfiából, úgyhogy én halkan azt tanácsolnám, hogy ha ez a bizonyos legendás manchesteri korszak érdekel titeket, akkor ne a parasztvakítás-gyanús (de ne legyen igazam!) Peter Hook koncertre, hanem egy DC lemezre költsétek értékes forintjaitokat.
Utolsó kommentek