Amikor az egyik legijesztőbb álmomat apró részletről-részletre éltem át a minap, akkor kicsit megrémültem. Nem volt mátrix élmény, drog, spirituális akármi, és még csak talán meg sem bolondultam, (csak) lassanként valósággá vált egy rossz álmom. Rohadt hátborzongató.
Ahogy az álmait kicsit tehetségesebben és szerencsésebben megvalósító David Lynch filmjei néhol szintén. Pont ilyen a Bohren zenéje is, ami egyébként (bevallottan) tökéletes aláfestése lehetne a rendező műveinek.
A német csapat a grind/hardcore/death-doom gyökereitől eltávolodva hozta létre a saját, „doom ridden jazz”, illetve dark/doom/ambient/jazz stílusát. Elég megterhelő, de felszabadítóan megnyugtató is ez az éjszínű, lassan áramló hangfolyam, és nem válogat; egy sötétségbe burkolt színházterem vagy egy napsütötte (vasárnapon a) veranda, tök mindegy, ugyanúgy ellep mindent. Szóval, ez a tonnás súlyú fekete párna lassan fojtogat, de nem ölne meg soha.
Utolsó kommentek