Talán (most nem is emlékszem hirtelenjében) már meséltem arról, hogy mit gondolok úgy általában a hangulatról vagy a dolgok hangulatteremtő erejéről meg az effélékről. Mert ha valakinek lenne szándéka, gusztusa megkérdezni tőlem, hogy ugyan, te mit szeretsz az életben, akkor alighanem az elsők között bukkanna fel a hangulat a válaszként átadott listában. Mert a szavakkal nehezen leírható, de itt belül annál intenzívebben megélt, akár kellemes lúdbőröztetéssel kísért hangulat az, ami engem boldog emberré tud csinálni. És hát a jó hír az, hogy ez a valami bármilyen körülmények között felbukkan, körülvesz, bemegy, ott marad ésatöbbi. A kérdésre pedig, hogy most ebben mi a jó, értelmes felelettel már nem szolgálhatok, mert az ember ugye vagy érzi ezt az izét vagy nem. Mit szeretek bámulni a hőerőmű kéményein a sötétben? Szerintem ez tökegyértelmű.
Vannak aztán ilyen-olyan hangulatteremtő alkotások, amelyeknek életem meghatározó momentumaiban kell megjelenniük, s akkor minden rendben lesz. Sokszor ezekre a pillanatokra rá lehet segíteni azzal, hogy igyekszünk úgy elrendezni az eseményeket, hogy éppen tökéletesen passzoljon minden. Hadd mondok egy-kettőt! (Csak hogy lássátok, milyen olvasott és nézett vagyok.) Például annak idején egy szakajtás után volt remek választás Rubin Szilárdtól a Csirkejáték (igaz, mélyítette a depressziót, nadeakkoris) vagy Kunderától a Nevetés és felejtés könyve. Utazáshoz olvassátok az Egymáshoz tartozók harmadik részét (Háy János). Krasznahorkaiba novemberben, legkorábban októberben kezdjetek belemélyedni.
És hogy aktuális legyek (mert bár tudom, keddre itt a front, e sorok írásának idején nincs ennél fullasztóbb aktualitás), a kánikuláról is eszembe ötlik néhány, egymástól totálisan független dolog: Spielberg legjobb filmje, a Párbaj, a Swimming Pool című Ozon-thrillerszerűség, melyben az a Charlotte Rampling játszik egyébként, aki mostanában Dexter mellett tűnik fel a sorozatgyilkosos teleregényben. A Lugas időtlen című novella Parti Nagytól. Vagy itt van a Mario és a varázsló, aminél meg még nem sok jobbat olvastam. Mind nyár. Esetleg annak árnyoldalai vagy árnyas szépségei.
Meg itt van ez a zene a brooklyni desert-psych duótól (mennyire jó már ez a stílusmeghatározás!), amely egyrészt egészen vadonat, másrészt belekapott a lelkembe, és elképzeltem rá mindenféle lassúzást meg csókolódzást leányokkal azon melegében.
Befejezem, mert ahogy rövidülnek a nappalok, úgy rövidülnek a bekezdéseim is.
(Epilógként annyit tennék hozzá, hogy ha akad, aki véletlenül viszonylag rendszeresen olvas engem, biztos unja már a duzzogásomat, de akkor is elmondom újra, hogy a magyar, egyébként nem is olyan rossz koncertfelhozatalból milyen fájdalmasan hiányzik egy bizonyos szegmens, s mennyire fel se merül senkiben, hogy elhozzanak olyan, psy-skatulyába sorolható zenekarokat a székesfővárosba, akik nem mellesleg egyébként éppen errefelé, a volt szocialista blokkban turnéznak, csinosak, jóképűek, ügyesek. De most komolyan, miért? Mire meg talán és esetleg eljutnak ide, kiégnek, megöregszenek, unalmasak lesznek. Mint én.)
Utolsó kommentek