Komolyan nem áll szándékomban sportot űzni abból, hogy a blogra nem illő zenéket pakoljak fel állandóan. (Na, jó. Mi való ide, ugye.) De egy ideje már tervezem ezt a posztot, és sehogy sem tudtam, hogyan. Hát így, folytatva a tegnapit, és gyorsan be is fejezve.
Nem vagyok nagy rajongója az egyszemélyes (/) hálószoba zenekaroknak, de mikor először hallottam Leirut, az elismerő meglepődésem mellé társult egy a körülmények (azért kicsit létező) romantikájából adódó pozitív felhang, valami plusz jó érzés. Ez azért érdekfeszítő, mert ez a nyers, barátságtalanul zúgó zene, alapvetően nem kifejezetten "kellemes".
A masszív, megterhelő gonoszság (az említett, állandóan zúduló kása) nem válik monotonná, a káoszból előtűnő, magukkal ragadó részletek, a felszabadító dallamok és a meglepően szép ének, illetve a harmóniák és hangulatuk; sőt, az egészében vett HANGULAT, a maga teljességében segít elhitetni velem, hogy nem csak a világ fáj nekem, én is fájok neki. Nem. De valami ilyesmi. Nem.
Viszont, ez a zalaegerszegi zajfolyam elég ritka dolog, ezért és sok másért is, de mindenkinek őszintén ajánlanék egy jó abisszuszi felderítést. Hátha.
Utolsó kommentek