Már jó ideje terveztem, hogy posztolok valamit apukám, és jómagam egyik közös kedvenc zenekarától, de nem igazán tudtam eldönteni, hogy legnagyobb slágerükkel, egy balladával, vagy valami olyannal rukkoljak elő ami megmagyarázza miért tartják őket a heavy metál egyik előfutárának.
Aztán végül tök más lett a dologból.
Egyik nap éjfél után kapcsolgattam a TV-t, mikor valamelyik csatornán belefutottam egy 18-as karikás thrillerbe, ahol egy ifjú leány és fiú társa zárkóztak be egy útszéli vendéglő mosdójába, az őket üldöző három, mérsékelten szimpatikus fiatalember elől.
Miközben a pajszer az ajtónak feszült, hőseink pedig kiutat találtak az álmennyezetben rejlő szellőzőrendszerben (micsoda fordulat), ismerős dallamokat véltem felcsendülni a háttérben, így hát nem kapcsoltam tovább. Fejem ütemes bólogatsba, agyam pedig memórián alapos szkennelésébe kezdett, de hiába. A jelenetnek vége lett, a TV-n belőttem az időzítőt, és a fal felé fordulva, nyugtalanul kellett álomra szenderülnöm.
Egy egészen korai, ebből kifolyólag nem egy tipikus purple számról van szó. Ez az oka, hogy csak kicsit szégyellem magam, amiért egyből nem ugrott be, hogy a brit banda leges-legelső albumának leges-legelső slágerét hallgattam. A nóta egyébként egy feldolgozás. Az eredetit Billy Joe Royal jegyzi, és mindössze egy évvel korábban ('67-ben) jelent meg a purple féle változatnál. Az alant hallható verziót még Rod Evans énekelte, de a zenekar fennállásának 20. évfordulóján megjelent Nobody's Perfect című korongon Ian Gillan is megmutatta, miként hangzik az ő torkából. Szerintem egyébként az eredeti (a Purple és a BJR féle egyaránt), mint általában, most is sokkal jobb.
A fent megkezdett kis történet vége amúgy nem túl izgalmas, viszont igen szokványos. Másnap olvasgatás közben egyszer csak Hush! beugrott a szám címe (gyenge szóvicc volt tudom)... úgyhogy aznap már nyugodtan aludhattam.
Ja... a fiú, és a lány pedig asszem megmenekültek.
Utolsó kommentek