Szerda kora délután éppen 168 (illetve tulajdonképpen már csak 166) órám volt hátra a következő úszásig. Hetente egyszer mentünk ugyanis. Én meg annyira utáltam, hogy számoltam vissza az órákat. Minél több volt, annál boldogabb voltam. Csak valahogy mindig egyre kevesebb lett.

Hogy mi volt vele a bajom? Hát, nem tudtam úszni. Jó sokáig. Aztán volt még egy bajom: Péter bácsi, az úszómester. Ő nem volt igazából bácsi (igazából úszómester sem), de egy magamfajta kis lurkónak még minden ereje teljében lévő felnőtt férfit bácsinak kellett neveznie. Péter bácsi ismertetőjegyei az alábbiak voltak: vörösesbarna szakáll, jéghideg tekintet, magyalszínű klottnadrág, fehér, térdközépig felhúzott zokni, rajta a keresztbe állított teniszütők vagy az ellentmondást nem tűrő "SPORT" felirat, és persze a csillogó ébenfekete klumpa. E klumpával való első találkozásom 7 éves koromban történt, amikor Péter bácsi "azt hitte", pajtásaimmal mi olyat játszunk, hogy beugrálunk a vízbe, ezért úgy gondolta, megadja a kezdőlökést. Nem olyat játszottunk.

Amikor Péter bácsi épp nem a vízbe rugdosott be, a kísérő tanárnéniknek udvarolt. Más opció nem nagyon volt. Így úszni például nem tanított meg. De ez eleinte nem is volt baj, hiszen nem merültem el az alacsony vízben, vígan sétálgattam a padlón. Persze azért a kellemesen langyos, 80 centis gyerekmedencéből időnként át-átpislogtam az ijesztően kék és szörnyen hideg (éppen olyan, mint Péter bácsi szeme) veszedelem felé, melynek lejáratánál ott vigyorgott rám gonoszul, a maga megfellebbezhetetlenségével az a rozsdásodó tábla: MÉLYVÍZ! CSAK ÚSZÓKNAK!

Mindegy, ez engem nem érint, ide biztos nem kell mennem nekem, gondoltam, hiszen kicsi vagyok még hozzá, le sem ér a lábam, úszó sem vagyok. Oda csak az mehet, aki meg tudja érinteni a talajt, miközben kinn van a feje a vízből. Aztán egyszer csak, mire felocsúdtam, Péter bácsi átparancsolta az egész osztályt a "kétméteresbe", én pedig rögtön tudtam, hogy elvesztem. Péter bácsi kifinomult módszerei ellenére bizony továbbra sem tudtam úszni (de legalább ő egyre közelebbi kapcsolatba került Mariann nénivel), így hát éveken át a medence szélén való kapaszkodásra vagy a megszégyenülés kvintesszenciájára, a bűzös víztől tocsogó, elhasználódott "deszkák" igénybevételére voltam kárhoztatva.

Már amikor. Merthogy azért igyekeztem én kibekkelni ezt a dolgot. Két-háromhetente mintegy véletlenül, hisz miért is emlékeztem volna, hogy aznap úszás van, otthon felejtettem a kis fürdőgatyót, sapkát, törülközőt meg papucsot tartalmazó sárga Csemege Julius Meinl-es szatyrot. Aztán igen különleges alkalomnak számított, mikor oltást kaptunk, fogorvoshoz mentünk, Cooper-tesztet futottunk az osztállyal, mert én biztosan annyira megszédültem s elgyengültem, hogy kénytelen voltam Péter bácsinak csillogó szemmel átadni az orvos/tanár üzenetét, miszerint nekem ma semmiképpen nem szabad úsznom. Péter bácsinak nem kellett tudnia, hogy sem szédülés, sem üzenet nem volt. Ezen utóbbi események azért voltak igazán gyönyörűek, mert lehetővé tették, hogy következő héten esetleg mondjuk ne hozzak úszócuccot - hiszen nem egy kategóriába soroltattak be, elvégre önhibámon kívül szédültem meg. Mindezen alkalmakkor teljesen felöltözve, de mezítláb becuppogtam az öltözők irányából az egyre erősödő klórszagba, közöltem Péter bácsival a jó hírt, majd a koraérett menstruáló osztálytársnőim mellé lehuppanva (a mázlisták! nekik volt egy igazolt ürügyük is; mondanom sem kell, hogy ha lány lettem volna, biztos kéthetente menstruáltam volna) néztem a többieket, hogy milyen ügyesen tudnak úszni.

A tortúrát 12 évesen untam meg végleg, és ezért dühömben 15 perc alatt megtanultam úszni a Balatonban. Pedig ott nem volt se deszka, se Péter bácsi, se klumpa. (Minthogy már új szelek fújtak, éppen onnantól kezdve csütörtökön jártunk úszni, akkor kezdődött a korábbi posztban emlegetett dicsőséges pornónézegetős időszak.) Viszont egészen addig számoltam a napokat és az órákat rendületlenül. Hogy is volt? Szerda délután, csütörtökön, pénteken még mindenkinél boldogabb voltam, szombaton, már kissé megremegtem (96 óra), és ott, akkor, vasárnap, mikor kezdődött este A Hét, akkor éltem át az utolsó igazi, kissé már keserédes, de mégis felhőtlen perceket. Vangelist hallgatva azon merengtem, hogy még mindig van csaknem 72 órám, de legalább 12, mielőtt végérvényesen belépek az iskola bejáratán, és ezzel visszafordíthatatlanul rákanyarodom a következő úszás felé vezető útra.

Hacsak nem felejtem otthon a sárga szatyrot.