Azért remélem, nem én vagyok az egyetlen, akinek a hófödte tájat szemlélgetve néha eszébe ötlik Jack Torrance, a Messzelátó vagy Panoráma Hotel (mikor épp hogy fordítják), illetve az, hogy KELLÖGEM, ŐSERÉV vagy SOKLIYG (mikor épp hogy fordítják). Tinédzserkoromban nagy Stephen King-rajongó voltam, a Cujótól az Állattemetőn és a Borzalmak városán át, A rémkoppantókig meg a Tortúráig és a Halálos árnyékig mindent elolvastam, jókat, rosszakat egyaránt.

A Ragyogás volt az egyetlen, amit a már horrorra edződött pubertásagyam sem tudott elsőre befogadni, és valahol az ötvenedik oldal körül letettem, mert annyira nyomasztott. Pedig ekkorra már rég megnéztem a filmet is (így nyilván nem is tudtam mást képzelni Jack Torrance karakteréhez, mint Jack Nicholsont), de a könyvet olvasva ért bőven meglepetés, azt nem tagadom. Ez egyébként valószínűleg nem véletlen, mint ahogy az sem véletlen, hogy bár a rendezőzseni Stanley Kubrick szenzációs filmet készített, sem a Ragyogás-rajongók, sem pedig maga Stephen King nem volt igazán elégedett a végeredménnyel, mert amellett, hogy - magától értetődő módon - sok részletet kihagyott, elnagyolt az írott verzióból, összességében nem adta vissza a könyv hangulatát. (Később King egy tévés minisorozatban szinte betűhűen adaptálta a művet.) Így hát én, aki fordított pályát írtam le, és az egyébként szintén nem túl lélekmelengető filmet néztem meg először, meglepődtem, hogy a könyvben mennyi minden van még, amiről a kopottra nézett és tekert BASF-videókazettánk nem is tett említést.

De ha nem úgy tekintünk a filmre, mint Stephen King valószínűleg legjobb könyvének "félreadaptálására", akkor fogjuk tudni értékelni - úgy is mondhatnánk, hogy a regény árnyékából kibújva, önmagában tökéletesen megállja a helyét. Az amerikai kultrendezőnek egyébként szokása volt regényeket vászonra vinni (ez csaknem az összes filmjére igaz), és szokása volt erősen eltérni a megírt történettől (pláne igaz), nincs tehát min meglepődni a Ragyogás esetében. Klasszikusok egész sora fűződik a nevéhez - csak néhány példa: Lolita, 2001: Űrodüsszeia, Mechanikus narancs. És ami igazán különleges benne, hogy a legkülönfélébb műfajokban tudott maradandót alkotni, így a sci-fitől a kosztümös és háborús filmeken át a horrorig mindent találunk az életművében. És gyakorlatilag mindegyik kötelezően megnézendő darab.

Így a Ragyogás is. Maga a történet, a helyszínek és a színészek is kiválóak - elsősorban persze a főszereplő.  Valahol azt olvastam, hogy Jack Nicholson azért tudott tündökölni a szerepében, mert Kubrick egy kicsit sem szabályozta be őt, engedte kibontakozni, és így megmutathatta, mire képes. Kubrick a zeneválasztás során - csakúgy, mint szinte az összes filmje esetében - már meglévő anyagból merített, így került be a 30-as, 40-es évek népszerű dzsesszénekesének, -gitárosának ez a nótája is a Ragyogás egyik igen emblematikus jelenete alá-fölé. (Al Bowlly hangja egyébként más filmekben is feltűnik, például az Amélie csodálatos életében is énekel. Emellett sajnos nem árt még róla tudni, hogy ünnepelt sztárként, sikereinek csúcsán, egészen tragikus módon, a Luftwaffe londoni bombázása során halt meg.)

Az alant hallható kellemes, de mégis titokzatos, sejtelmes muzsika nekem régóta közel áll a szívemhez; a múlt heti poszt után most is azt tudom javasolni, hogy a dal meghallgatása előtt, után vagy helyett nézzétek meg a filmet, hogy lássátok/halljátok, miként működik ez a zene egészen más kontextusba helyezve. 

(szerk. kár, hogy a poszt megjelenésének idejére a hófödte tájat annullálta az eső:)