Még a légy zümmögését sem hallani, csak az állandóan süvítő örvénylő szél adja tudomásul a világnak, hogy a sivatagban a hang azért valahogy mégis csak megterem. Silány kőtömbök és csenevész bokrok adnak arcot a kietlen tájnak, mely így is egy felfoghatalan élettelen labirintust képez a világ peremén. Egy kisebb forgószél képződik a közvetlen közelben, mely hanyagul dobálja homokot a szétnyűtt sombrero-kra, a szemek azonban tudomást sem vesznek az erózióról, a pislantás ténye teljesen kizárt, hiszen az egyenlő lehet a halállal.
Bár sejtik hogy valami nem stimmel, már csak azért sem mert hatan állnak eggyel szemben, és érezhető feszültség csakis a többség felől érzékelhető. Az egyedül ácsorgó fegyveres arcáról inkább csak egy flegma mosoly üzeni a szemlélőknek, hogy csak valami unalmas délutáni kéztorna készülődik megint, melynek következményeképp a fönt köröző tollas dögevő barátai ma megint friss eledelhez jutnak.
Rövidesen kiold a banditák tragédiája, hiszen az egyik pisztolytáskája felé nyúl. Még oda sem ér a tenyere, mikor egy hosszú durranás jelzi neki hibáját, hibájukat, azonban bocsánatot a jelenség távolról sem ismer. Csak néhány másodperc múlva lehet megérteni mi történt, hiszen mind a hat ombre arccal a homokban készül lelkét kilehelni a vadnyugat poklának. Az nem egy nagy, hanem hat kisebb durranás volt azzal útjukra eresztve a féltucat 45-ös lövedéket a whiskeyszagú bűnözők felé.
Bizony, a fönt említett betűhalmaz jó pár spagetti western forgatókönyvéből lehetett volna idézet, azonban mivel jó sokan ezen nevelkedtünk, semelyikünknek nem esne nehezére hasonló történeteket eszkábálni egy olyan világról ahol az erőszaknak külön illeme van, és az egyik leghiteltelenebb valuta az emberélet. Emlékszem, nekem volt plasztik sheriff-jelvényem és hozzá ezüsttel futtatott bakelit Coltom, mely általában a használatának stílszerűen első 45 percében volt működőképes, ami persze a spirálrugóra épülő halk kattanás volt a ravasz meghúzásakor.
Franco Micalizzi több remek westernnek adott egyedi hangulatot zenéivel, de ami számomra a legkedvesebb, az pont az egyik kedvenc vadnyugati történetem aláfestése is egyben. A generációm körében, ha elfütyülném a bevezető dallamot, abban a pillanatban mindenkiben kiváltaná a tudatelőttesben az elkerülhetetlen reakciót: nyúlnának a hatlövetűért. Olyannyira összeforrt film és zenéje, hogy az már szinte teljesen szétválaszthatatlan, és ez, azt hiszem, a tökéletes filmzenék ismérve lehet.
És valóban, ez a filmzene egyszerűen tökéletes, egyetlen disszonancia csakis annak igényessége lehet, hiszen a világra, melyre dallamot kényszerít, nem az igényességével ragadja magával a nézőit, bár a szakadt, mocskos, minden testápolást mellőző Szentlélek /Terence Hill/ szeme is a maga makulátlan égszínkék színével világít a szikrázó napsütésbe, adva tanúbizonyságot a szivárvány a legszennyebb helyeken is megjelenhet.
Utolsó kommentek